Balázs János - Bóka László (szerk.): Stilisztikai tanulmányok (Budapest, 1961)
Bóka László: Egy új stílus bölcsőjénél
EGY ŰJ STÍLUS BÖLCSŐJÉNÉL 145 Mit nem szabad? Hát azt már többet nem szabad: hagyományt keresőnek, új utat törőnek nem szabad megengedni, hogy alább adja elődeinél. Például: ha Ady és a Nyugat megtörték irodalmunk egyoldalú, falusias, vidékies, provinciális hagyományát, és néha bizarrériákkal, kihívó, a költőietlenség határán járó köznapiságokkal, de polgárjogot szereztek a város nyelvének, ha purizmustól nem gátolva bátran éltek a tudomány, a magas műveltség kifejezés-kincsével, nem szabad eltűrni, hogy nyelvünk visszasüllyedjen egy népi egyoldalúságba, vissza primitivizálódjék egy hajdani iskolázatlanság fokára, mert az olyan lenne, mintha Petőfi és Arany után lemondott volna irodalmunk a népiesség formakincséről, s kimondta volna, hogy Vörösmarty nyelve, stílusa a norma. Petőfi után Ady következik és nem Vörösmarty. Nem szabad eltűrni, hogy a Nyugat-mozgalom nagy hagyományából manir, patent, sablon váljék, hogy leutánozzák. Mi bizonyítottuk azt, és mi valljuk azt, hogy az új stílus rég meglevő stílus-elemek felújítása. De mi bizonyítottuk és valljuk azt is, hogy a régi úgy újul föl, hogy átalakul és funkciót vált. A szimbolizmus antirealista irányzat, de Adyék a valóság mélyebb ismerete felé törtek utat szimbolizmusukkal, megváltoztatták funkcióját, kibővítették képanyagát: a hadak útját lehozták a földre, s azért idézték elő a mondái homályból, hogy Csaba új népét, a hadak útja vörös jeleit meg tudják mutatni. A képes kifejezés, a szimbolizmus nyelvi bázisa a nyelv alapvető sajátja, a nyelv megjelenítő, képzetkeltő, hangulatkeltő eszközei közé tartozik. Bátran lehet élni vele. De csak akkor, ha szükség van rá, de csak akkor, ha valami eddig ismeretlent akar képszerűen és hangulatgazdagon megjeleníteni, ha ábrázol, és ha nem ködösít. A Nyugat-mozgalom stílus-hagyománya közkincs, s nagy hiba lenne, ha lemondanánk értékeiről. De csak azért visszatérni hozzá, hogy megkerüljük József Attilát, hogy eloldalazzunk Radnóti Miklós mellett, hogy realista igényének és antirealista kifejezési formáinak feszültségéből csak az antirealistát válasszuk, hogy úgy nyúljunk vissza hozzá, mint ahogy sokan Ady feje felett átnyúlva fordultak vissza Petőfihez, azt nem szabad. Ezt is folytathatnám, de túlságosan sok már nekem a nemszabad, pedig és hiszen az irodalomról, a szabadság virágáról szólunk. De egy nem-szabadot hadd mondjak mégis: a szabadnak Ю Stilisztikai tanulmányok 10