Barabás Tibor: Egy nép nevelői. Arcképek és tanulmányok - Élet és Tudomány kiskönyvtár 12. (Budapest, 1959)

József Attila

Öh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fomdor magányt s a mándensóget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szerettek, te édes mostoha. Kit kétezer millió embernek sokaságból kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy. fogadj magadba!... Az ő számára mindenki másnál többet jelentett volna az igaz, szenvedélyes szerelem, de a sors legtöbb­ször ezt is megtagadta tőle. A Nagyon fáj irodalmunk egyik legdrámaibb, legkeserűbb szerelmes verse. Kívül-belől leselkedő halál elől (mint lukba megriadt egérke) amíg hevülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde. Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is —* ezért ölel minden, ami asszonyra lel, míg el nem fehérül a száj is. Kettős teher s kettős kilincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, miint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat. 218

Next