Barabás Tibor: Egy nép nevelői. Arcképek és tanulmányok - Élet és Tudomány kiskönyvtár 12. (Budapest, 1959)
József Attila
dozására kényszerített, de játszani szerető kislány gonosz játékát, aki a tejesüvegből szopni akaró, éhes pólyástul akkor veszi el a táplálékot, mikor már inni szeretne. Kilencéves volt, amikor először akarta megmérgezni magát Attila, s nem rajta múlt, hogy kísérlete sikertelen maradt. Lúgkő helyett mosószódát ivott. Csak azért tette, hogy egy kis szeretetet, gyöngédséget erőszakoljon ki mosásban agyongyötört ányjától. Ö maga így írta le első öngyilkossági kísérletét: „Az Etus a mamáért is elfutott és a mama a munkát otthagyva szaladt haza. Mindenkit félrelökve szaladt az ágyhoz. Szája reszketett, szeme könnyes volt. Aztán — engem, a kilencéves kölyköt — fölvett a karjára. Simogatni kezdett és vitt a konyhába. És csendesen, csaknem súgva kérdezte: »Mondd, mutasd, fiacskám, kisfiacskám, mit ittál?« Én majdnem végtelenül boldog voltam, hogy a mama fölvett a karjára. Minden vádat elfelejtettem, csak erősen odasímultam hozzá.” Talán húsz év telt el a megírás és az élmény között, de húsz esztendő is kevés volt ahhoz, hogy az élmény boldogságát, az anyai ölelés ritka édességét elfakítsa. József Attila egész hányódó életében, munkában, szerelemben, eszmében mindig csak erre gondolt, haláláig a munkában, betegségben agyongyötört Pőcze Borcsa fáradt karjaiba vágyódott. Az Anyámban, a Kései sirató ban, a Mamában és sok más versében az ő édes és nyomasztó emlékét idézte a költő. A Mama minden bizonnyal legszebb versei közé tartozik. Utolsó két szakaszát úgy fogják tanítani és idézni késői nemzedékeknek, mint egy forró és gyengéd lírikus lélék legszebb hasonlatát. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem ás nézett énrám S a ruhák fényeseik, suhogva kemingtek, szálltak a magosba. 20G