Barabás Tibor: Egy nép nevelői. Arcképek és tanulmányok - Élet és Tudomány kiskönyvtár 12. (Budapest, 1959)
József Attila
és oszthatatlan marad és úgy viszi magán az életet, mint csiga a házát, mert nincs más búvóhelye, csak az élete, másutt nem talál menedéket. Most már hogy találjon az, akinek semmi kemény anyagból készült fedele nincs, csak az utca gyereke lett, ahol világra jött és az is marad örökké?” KÜLVÁROSI ÉJ József Attila a külváros, az utca fia volt. Anyja szép magyarsággal beszélt neki a faluról, honnan elszármazott, a nagyapáról, a vén dörmögőről, aki „avas szalonnán élt, mint az idő”, az ángyikáról, a süppedékes nádasról, a tanyáról, a rokonok földjéről és törődéséről, de a képek, a tárgyak, amelyek minden más emléket magukhoz kötöttek, amelyekhez mindent mérni és hasonlítani kényszerülünk, a városi munkáslakás tárgyai és képei voltak. Kefék, hulló vakolat, gőzölgő ruha a nagy fazékban, repedezett kék lábos ételmaradékkal, férges ágy, kékítő, lúgkő és szappan és benn a szobában, mint egyetlen üzenet a művészet világából, egy elfakult Rákóczi-nyomat a falon. Hol először botladozott a lába, hol járni és játszani tanult, giz-gazzal benőtt telek volt, amelyen a fáradt szél rongyokat és papírhulladékot kergetett a kopár tűzfal aljáig. A tűzfal mereven, piszkosan és fenyegetően úgy magasodott fel, mintha nemcsak a teleknek, hanem az itt élők álmainak is határt szabna. Nyomorúság, krajcáros gondok, marakodás és trágárság, gyűlölet és szeretet édestestvérként nyomasztották és éltették itt az embereket. Szemléletük görcsösen ragaszkodott a tárgyi valósághoz, s a földhözragadt szegénység sokszor a reménytől is megfosztotta a lelket. Fáradt madár volt itt a képzelet s ha hittek valamiben a város peremén, csak a lázadásban vagy a megváltó halálban. 20*