Barabás Tibor: Egy nép nevelői. Arcképek és tanulmányok - Élet és Tudomány kiskönyvtár 12. (Budapest, 1959)
József Attila
József Attilát általában az igazság költőjének nevezték, talán helyesebb lenne, ha hozzátenmők, hogy József Attila a valóság költője akart lenni. Ö, aki oly ösztönös költői egyéniséget hordott szívében, gyakran fékezte képzeletét és képeit, mert „az adott világ varázsainak mérnöke” volt. Éles és tiszta, erőteljes és nyomasztó képekbe rejtette érzéseit, a világ valóságos ábrázolására, megragadására törekedett, de a táj komor rajza fölött mindig ott borong vagy lázit igaz lelke. A teóriát mélyen tisztelte s nem egyszer akart világnézetének költői szószólója lenni. A város peremén című versében így szól: Míg megvüágosúl gyönyörű képességűink, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket- odakint s az ösztönöket idebent... A város pereimén sivit e dal. A költő, a rokon, nézi, csak nézi, hull, csak hull a kövér, puha korom, s lerakodok, miint a guanó, keményen, vastagon. A költő — ajkán csörömpöl a szó, de ő (az adott világ varázsainak mérnöke) tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát. E sorok írója a Külvárosi éjt tekinti József Attila forradalmi költészete tetőpontjának. Hűséges, szegényeket szerető szíve hangosan dobog e sorokban, anélkül, hogy programatikus lenne. Gyöngédség, szeretet lelkesíti át a komor, külvárosi tájat e csodálatos versszakban: 210