Barabás Tibor: Egy nép nevelői. Arcképek és tanulmányok - Élet és Tudomány kiskönyvtár 12. (Budapest, 1959)
József Attila
1922-ben írta e sorokat Juhász Gyula. Az ország akkor visszhangzott a tájvédelem jelszavától. Ezért e befejezés: „Nem ismerek bölcsebb és igazabb fajvédelmet, mint a valódi tehetség, az ígéretes fiatalság megbecsülését, pártolását, okos és szerető felemelését. Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és fogjátok pártját néki! Ennek az országnak к these, kultúrája és ennek a kultúrának reménységei közül' való ez a József Attila, akit nem én, de a múzsa avatott pappá a szépség és igazság magyar templomában.” Valljuk be, hogy ez időben „a szépség és igazság magyar temploma” nem mindenben volt méltó Juhász Gyula hasonlatára. A társadalmi, politikai helyzet a konzervatív törekvéseknek nyújtotta a pálmát. Irodalmi életünk az egyéni és csoportérdekek áldozata lett, a bírálat barátok egymásról írott dicshimnuszává süllyedt. Hivatalos, állami irodalompártolásról nálunk szó sem lehetett. De ez ellen — akkor jó okkal — maga József Attila tiltakozott a legélesebben. Az idősebb költők, akiken József Attila dolga múlott, nem tudtak önzetlenül lelkesedni az ifjú tehetségekért, mint a derék és tiszta Juhász Gyula. Babits Mihály s így a Nyugat is, a kezdet után József Attila ellen fordult. Ebben bizonnyal része volt Attilk hetykeségének is, de a főok mégis világnézete. Babits Mihály bármily nagy költő volt. ellenséges érzéssel viseltetett a forradalmár költő típusával szemben. Ez különben már ama tanulmányából is kitűnik, amelyben Petőfivel és Arannyal foglalkozott. Igaz, József Attila sem maradt adósa. Ma már nehéz volna az igazsághoz híven megállapítani, hogy ki kezdte az áldatlan harcot, József Attila-e, keserű, epés támadásaival, melyekben Babitstól még a költői tehetséget is megtagadta, vagy Babits Mihály-e, tervszerű mellőzésével. József Attila mindenesetre méltatlanul mellőzött-213