Barabás Tibor: Egy nép nevelői. Arcképek és tanulmányok - Élet és Tudomány kiskönyvtár 12. (Budapest, 1959)
József Attila
nek érezte magát. Joggal hitte, hogy neki járna az erkölcsi, szellemi és anyagi elismerésnek nagyobb mértéke, amely másnak jutott. Egy költőre című versében így öntötte ki keserűségét: Téged szeretnek: könnyén értenék, nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e; én túlmagasra vettem magamat s nehéz vágyóik, azért süllyedtem mélyre. Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám, de elviselte. Azért kell kivárnom, (ki innen vesz föl s elvisel magán, hogy szabad lélek legyek a világon. Szerencséd volna? Én azt nem 'hiszem, Majd előtűnik mögüle az érdem, vagy összetörsz a tél vizeiben, kemény szavakért könyörögsz majd térden. Nekem sikerült <s ez ás szégyenem, hiisz nem egyéb az ember-árulásnál) hogy csupán száraz kenyeret egyem az isten testén való osztozásnál. Később szép, békítő verset írt Babitshoz. Nem volt benne tartós gyűlölködésre semmi hajlam, csak heves volt, lobbanékony. József Attilában erős öntudat, mondhatnám a költő „rendi” öntudata élt. Fájt neki saját nyomorúsága, ő, aki oly mélyen hitt a költői hivatás^ ban, művészete jelentőségében, kisemmizettnek és megalázottnak érezte önmagát. A Mondd, mit érlel? című versében ezért állította a nyomorgó kapás s a tengődő munkás sorsa mellé a költőét. S mondd, miit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak árúvédjegy, mint akámmely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?! 214