Barabás Tibor: Egy nép nevelői. Arcképek és tanulmányok - Élet és Tudomány kiskönyvtár 12. (Budapest, 1959)
József Attila
hitték, hogy betegük állapota József Etus balatonszárszói panziójában csak javulni fog. Az elcsendesült nyaralóban csak a késő őszi szelek, a kopasz fák s egyre növekvő belső háborgásai várták. Egy decemberi este, közel a szárszói állomáshoz, a Budapest felé haladó tehervonat kerekei alá vetette magát. Utolsó verstöredékei között egy végső sikoltás: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is.” József Attila néhány nappal halála előtt írta Karóval jöttél című versét: Szerettél? Magához iki fűzött? Bujddkoltól? Vaijan ki űzött? Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd, se késed rumos, se kenyered. Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, Iha jut tüzelőfára, örülj, itt van egy puha párna, hajtsd le szépein a fejedet. Tíz éve lesz immár, hogy József Attila az enyészet puha, porhanyós párnájára hajtotta szép, komoly fejét. Az első elégtétel halála után a polgári „elismerés” vásári hulláma volt. A költő halál utáni élete olyan lármás, reklámos lett, amilyen részvétlenségbe fulladó volt a valóságos. A polgári társadalom, mely osztályszármazása, elve és mértéke miatt idegenkedett József Attilától, divatos színésznőkkel szavaltatta verseit. Nevét öles plakátokon a világirodalom legnagyobbjai mellé s a legnagyobb magyarok fölé helyezték. Mintha azt a kollektív bűntudatot akarnák leveziekelni, melyet a szellem minden emberével szemben tanúsított részvétlenségük miatt éreztek. Nem akart ő és ma sem akarna mást, mint elfoglalni méltó s őt valóban megillető helyét az igazak, a szenvedők, a szegények szívében, „a szépség és igazság magyar templomában”. 220