Bart István - Rákos Sándor (szerk.): A műfordítás ma. Tanulmányok (Budapest, 1981)
II. A mesterség
de már Fazekasnál és Petőfinél (Levél Arany Jánoshoz) is nagyszerű kísérleteket találunk arra, hogy a nemesen emelkedettnek hitt formát a hétköznapok szintjére szállítsák le, az élőbeszéd egyszerű fordulataihoz idomítsák. S ez a folyamat — bár ellenpéldák is bőven találhatók — a 20. században ért tetőpontjára. „Az évszázadok gyakorlata úgy összecsiszolta a hexametert és a magyar nyelvet — írja Hegedűs Géza —, hogy a mi korunkra már legdallamosabb formáink közt tarthatjuk nyilván. József Attila vagy Radnóti Miklós hexameterei semmivel sem állnak távolabb az élő nyelvtől, mint a magyar alexandrinban vagy a hasonlóképpen végleg megmagyarosodott jambusban írt költemények. Ki érezne bármily idegenszerűséget ezekben a sorokban ? Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fordul, csereg, árad. (József Attila: Flóra) (Hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy a hexameter nem állt meg ezen a fejlődési fokon századunkban. Üjabb költészetünkben arra is akadnak példák, hogy a forma látszólag szabad kezelésével, de a felszín alatti tudatos érvényesítésével a vers építésének egészen új lehetőségei villannak fel. Az első ösztönző példa ebben a vonatkozásban alighanem Füst Milán lírájában keresendő, az ő úgynevezett szabad verseiben — ő maga mindig is tiltakozott a gondolat ellen, hogy szabad verset írt volna — sok helyütt jól érezni a sorok mélyén rejlő, szinte kitapintható lüktetést, mely alighanem tudatalatti, ösztönös ritmuskép-343