Báti László - Kristó-Nagy István (szerk.): Az angol irodalom a huszadik században. II. kötet (Budapest, 1970)
Ferenczi László: Stephen Spender
„То many, in it’s beak, no dove brought answer.” Sokaknak egyetlen galamb sem hozott csőrében választ. Mégis, a befelé fordulás igényének és tényének súlyát akkor értjük meg igazán, ha nem feledkezünk meg a Forward from Liberalism (1937) szinte József Attila-i sorairól: „Az az író, aki művében nem azonosul mind a szellemi termékek, mind az anyagi javak társadalmasításáért folytatott harccal, elkerülhetetlenül romantikus pozícióba szorul vissza.” És erről nem feledkezhetünk meg akkor sem, ha a háború után egyre ritkuló versei közül őszinte megrendüléssel olvassuk az Elegy for Margaret egyes, halállal és szerelemmel pereskedő strófáit, vagy a lányához írt verseiben gyönyörködünk, vagy „A szó harap, mint egy hal” kezdetű Word (Szó) c. epigramma groteszk iróniáján gondolkodunk is el. A kérdést azonban nem lehet elhallgatni. Lehet-e romantikusabb szemlélet, mint amilyen Audené és Spenderé volt, amikor azt hitték, hogy egyének vagy csoportok - mégha írók alkotta csoportok is - változtathatnak a XX. század első felének sorsán? Lehet-e ennél gőgösebben és egyszersmind naivabban eltúlozni a költő szerepét? A költőét és nem a költészetét, mert verseikbe ez a naiv gőg nem szűrődött be. Olyannyira nem, hogy hitetlenkedni kezdünk: valóban ilyen megszállottan hitt Auden és Spender a költő sorsformáló erejében ? Vagy csupán az egykor kommunista párttag Spender festette-e a hidegháború első éveiben apologetikus igyekezetében túlságosan is romantikussá ifjúkori arcképüket? E gonosz kételyt azonban, úgy gondolom, indokolatlanná teszi Spender önéletrajzának egyik epizódja. Elmondja benne, hogy a spanyol republikánusokat támogató Julien Benda és André Chamson attól tartott, hogyha a Franco-fasiszták meggyilkolnák őket, akkor Franciaország hadat üzenne, és ez világháborút vonna maga után. A francia írók naivitása hitelesíti, hogy angol kollégáik is ennyire eltúlozhatták 133