Béládi Miklós - Bodnár György (szerk.): A magyar irodalom története 1905-től napjainkig (Budapest, 1967)
Irodalmunk a századelőtől a forradalmak koráig (1905-1919)
Juhász Gyula 147 előtte az élő irodalom zászlaját. Szegeden is egyre több a tisztelője. Ez magyarázza, hogy irodalomszervező kedve ismét feléled. Elvállalja az 1922-ben induló Magyar Jövendő című szépirodalmi és társadalomtudományi folyóirat szerkesztését. Élénk figyelemmel kíséri a közelében élő fiatal költők munkáját. így kerül meghitt baráti kapcsolatba József Attilával is. Személyes ügyei felől nézve tehát biztatónak látszik Juhász Gyula élete. Az ország ügye azonban egyre vigasztalanabb, a képtelennek vélt rendszer megszilárdul, a reménykedők száma egyre fogy, a cselekvésre feszült szándékok elernyednek, a kapcsolatok lazulnak, az éber készenlét termékeny izgalmát a hosszú tűrés állapota váltja fel. A vereség-érzés elhatalmasodik, „beáll”, mint nagy hidegben a folyók jege. S a költőnek, ha élni akar, ehhez a klímához kell edződnie. Juhász Gyula belső tartalékainak nagyságára vall, hogy ebben a nehéz közegben is, mielőtt megrokkanna, még be tudja tetőzni életművét. Új motívumokkal már nemigen gyarapszik lírája ebben a periódusban, de mélyebbé, súlyosabbá válik, kiérleli a mostoha idő elviseléséhez alkalmas készségeket, s ezek koncentrálása révén megszületnek a Juhász-líra legismertebb s legszebb darabjai: Az Isten malmai, a Tápai Krisztus, az Űj vallomás, a Tápai lagzi, a Magyar tél, Anna örök és Testamentum című versei. A fordulat legszembeötlőbb esztétikai jelei az új szerepek, melyekben a költő érzéseiről, helyzetéről s az ország állapotáról hitelesen tud vallani. Miként Tóth Árpád kései lírájába, a húszas évek során Juhász Gyula költészetébe is benyomulnak a népi magyarságnak először Ady által mozgósított alakjai: a betyárok, kurucok, mezítlábas szegénylegények. Kifosztottak, rászedettek, űzöttek. Eleven sebként sajog bennük a hajdani virtus, a letűnt szebb világ emléke (Tömörkény asztalánál). Téli ködben baktatnak a semmiben (Az ivó), fanyar bor mellett siratják a rommá lett országot és a ronggyá lett zászlót (Magyar mezítlábas), vagy a csatavesztés éjszakáján várják a győztes urak bosszúját, az üldöző kopók s a baljós holnap közeledtét, esetleg egy végső nagy csata új alkalmát (Dózsa után). Hasonló érzések öltenek formát a történelmünk mondái rétegéből életre keltett alakokban is. A napimádó, önfeledten nótázó dionüszoszi elődök helyett most az ellenálló, a csatát vesztett, de a bitét konokan őrző pogányságot idézi Juhász Gyula (Thonuzóba, Ének Kupa vezérről, Regős az udvarban). Az úri Magyarország restaurálódása közepette fordul figyelme egyrészt a történelemnek ama rétegeihez, melyek a népi forradalmakat követő helyzet képeit kínálták, másrészt a mozdulatlanul, gyanútlanul veszteglő, de titkokat is rejtő magyar vidék felé. A magányra kárhoztatott, meghurcolt „falusi költő” s az elesett, védtelen parasztság kezdettől érzett sorsközössége most programmá tudatosul. Feljegyezték Juhász Gyuláról, hogy 1916 nyara óta olykor ki-kirándult a Szegedhez közel eső kis faluba, Tápéra. A kirándulások élményéből fakadt írások eleinte szinte riportszerű közvetlenséggel rögzítik a látottakat. Egyik 1920-ban írott rövid rajzában (Tápai lagzi) a lakodalom etnografikus leírása közben ötlik fel ez a mondat: „A beszéd sora sok mindenre kerül. .. csak politikáról nem esik itt egy szó se. Az az urak dolga...” — vélik a parasztok. Ez a látszatra jelentéktelen tapasztalat néhány éven belül gyötrelmes, nagy élménnyé érik a költőben. Ennek gyümölcse a Tápai lagzi. 10*