Béládi Miklós - Bodnár György (szerk.): A magyar irodalom története 1905-től napjainkig (Budapest, 1967)
Irodalomunk a két világháború között (1919-1945)
Az esszéíró nemzedék 327 erdélyi irodalomról és kultúráról, melynek középpontjában az irodalomtörténeti értékű és művészi alkotásként felfogott emlékirat-irodalom áll. Tolnai esszéírói szándéka azonban más jelekben is megmutatkozik. О ugyanis nemcsak egy régi kor kutatója, hanem a modern magyar irodalom cselekvő résztvevője is. Juhász Gyuláról, József Attiláról szóló emlékezései s irodalom- és tudománypolitikai cikkei (А XX. Kongresszus és az irodalomtörténetírás, 1956, Radnóti Miklós és a felszabadulás előtti szocialista irodalmunk egyes kérdései, 1958) ugyan vázlatosabbak és kevésbé kidolgozottak, mint az említettek, de így is sejtetik régi és új eredményeit: személyes emlékeiben bensőséges, de nem reked meg a felületi apróságoknál, s ebi állásfoglalásaiban az új, marxista szemlélet kialakításáért küzd. Az esszéíró nemzedék második hullámának legjellegzetesebb képviselője Sőtér István (1913—), aki vitatkozva is elődeit követi. A „játékos” irodalom híve, természetes tehát, hogy felfedezi Giraudoux-t, de azt is megsejteti, hogy az összhang szépségét csodálja henne (Harc az angyallal, 1935). S hogy e „játékos” szellemben klasszikus erényt keres, )Lignetanulmányában kétségtelenné teszi: Larbaud és Giraudoux ősét látja e XVIII. századi francia főúrban, a kertek és levelek művészében, s azt olvassa ki boldog életéből, hogy „a klasszicizmus nem a hidegség művészete, hanem a nyugalomé, a szépségé, a gyönyöré és a bőségé” (A legboldogabb ember, 1943). Klasszicizmus-felfogásának megfelelően a barokkot közelebb érzi eszményéhez, mint az antik formák és hagyományok kultuszát (Klasszicizmus és barokk, 1936). Gyergyai szemléletének egyensúlyát azzal a klasszicizmussal magyarázza, melyhez „csak a modernség teljes átélése juttathat” (A mai francia regény, 1937). Eszményének leghatásosabb igazolóját Gide-ben találja meg, kinek fejlődését a tékozló fiú parabolája szimbolizálja, mely nem csupán a lázadás, hanem a megtérés értelmét is felfedi. Útja — írja — „az irodalomban: a klasszicizmusé, az életben pedig valamivel később: az emberi közösség, a közösségi lelkiismeret és felelősségérzet vállalásáé” (Betegség és klasszicizmus, 1944). Ez a gondolatmenet tehát alig érintkezik a kor társadalmi problémáival, mégse független tőlük: nosztalgia árad belőle, a teljesség és a tökéletesség vágya. A háborús évek elején a korral való szembefordulás igénye nyilatkozik meg a révület-kultuszban is, bár ez az igény inkább csak hátatfordításként valósulhatott meg: Emily Brontö remekművét úgy olvassa Sőtér a felszabadulás előtt, mint a visszataszító világgal dacoló, látnoki költészet igazoló iratát (Egy „eszményi’’'1 regény, 1941-1946). Mindez új irodalomszemléletet is sugall, melyet Sőtér meg is fogalmazott vitáiban. Kérdéseire, érveire és reményeire végül is a történelem adott választ: a második világháború és a felszabadulást követő társadalmi változás minden koncepciót és kísérletet hiteles mérlegre tett. Sőtér tudatosan vállalta ezt a megméretést; első gyűjteményes tanulmánykötete, a Játék és valóság (1946), lelkiismeretvizsgáló múltbanézés és tájékozódás a jövő felé. 1945 és 1949 közötti vitacikkeinek fő célja a szürrealizmus és a realizmus szintetizálásának elméleti igazolása. „A harmadik nemzedék kétségbeesett harca — írja a Testvériden nemzedékben (1947) — a realitás és az irrealitás, a játék és a valóság, a kötetlenség és a törvény, a magány és a közösség lehetőségeivel: csak másodsorban formai vagy esztétikai jelenség — lényege szerint e viasko-