Béládi Miklós - Bodnár György (szerk.): A magyar irodalom története 1905-től napjainkig (Budapest, 1967)
Irodalomunk a két világháború között (1919-1945)
352 A korszak irodalomszemlélete kezd merevvé, külsődlegessé válni; sok író visszariad a lélek rajzától és a a magánélet ábrázolásától. Ezekkel az észrevételekkel azonnal a probléma közepébe vág. Még közelebb visz a bajok gyökeréhez, amikor a megoldást keresi és a szocialista építés nehézségeinek ábrázolását sürgeti. Egy év múlva, az MDP kongresszusán ezekre a problémákra ráirányult az országos figyelem is. Révai itt a sematizmust az új irodalmi kibontakozás fő akadályának minősítette. Ez segítette elő, hogy az 1950-ben összeült írókongresszus a sematizmus elleni harc nagy ütközetévé válhatott, melyet Révai ismét új gondolatokkal irányított: írókongresszusi felszólalásában az irodalom tudatnevelő szerepének sajátosságait emelte ki, s arra vetett hangsúlyt, hogy a pártos írónak nemcsak „felülről, hanem alulról is” látnia kell az államvezetés problémáit. Nem sokkal később a színművészeti konferencián az új magyar darabok eszmei zsúfoltságáról beszélt, és bírálta azt a törekvést, mely álkonfliktusokkal akarja megteremteni az élet igazi harcaitól elforduló színművek hiányzó feszültségét. A sematizmus elleni küzdelem serkentő hatással volt az új magyar irodalom fejlődésére. Az egészséges fordidat lendítő ereje mégsem érvényesült teljességgel, sőt hamarosan új bajokba ütközött. Sejthető volt, hogy nem sikerült íeásni a gyökerekig. A sematizmus problémái legtöbbször a forma terére kerültek. Révai sok gondolattal utalt az irodalmi bajok társadalmi vonatkozásaira, de gondolatmenete végül is túlkanyarodott rajtuk: végső érve az írói szubjektum torzításaira vezette vissza az alkotás szervi hibáit. Ma már látható, hogy a sematizmus problémátlan, egyszerűsítő és szépítő valóságszemlélete kapcsolatban volt a szocialista építés hibáival is. Révai az irodalmi életet figyelve bizonyára észrevette az aggasztó jeleket, s ki is fejezte aggodalmát, de — mivel kérdésfelvetése az 1950-es évek elején uralkodó politikai koncepcióhoz igazodott — nem ismerte fel az összefüggéseket. Ezért kereste a megoldást a forma területén: az elégtelen kórelemzés tüneti kezeléshez vezetett. Később megsejtette ennek a veszélyeit: látta, hogy a kritika „a sematizmus elleni harcot nem elsősorban az eszmeiség, hanem. . . a forma, a mesterség, az őszinteség stb. alapján vívta”. De a kor kritikája csak ennek a sajátos irodalmi háborúnak a logikáját követte. Ennek a kényszere alól kellett volna kitörnie az irodalompolitikának és az irodalmi életnek egyaránt. Hasonló bonyolult képlettel találjuk magunkat szemben, ha a hagyományok értékelésére vonatkozó gondolatokat emeljük ki írásaiból. Sokszor vitatták már bírálói azt a megállapítását, melyben a XX. század nagy „pokoljáróival” — Ady Endrével, Bartók Bélával, József Attilával, Derkovits Gyulával — szemben a harmonikus Petőfit állította eszményként az új magyar irodalom elé (A MDP II. kongresszusán mondott beszéd, 1951). Ha ezt összevetjük az 50-es évek elejének feltűnő kulturális jelenségeivel, amilyen az Erkel-kultusz és a mellőzött Bartók kontrasztja, az arányeltolódás Munkácsy és Derkovits Gyula népszerűsítése között, valamint új építészetünk „újklasszicista” orientációja, láthatjuk, hogy itt is nagyobb jelentőségű, összefüggő gondolatok húzódnak meg. Az összefüggésekből az olvasható ki, hogy Révai s a kor kulturális politikája „túlnézett” a két világháború közötti évtizedek bonyolult és vívódó művészetén, s ezzel az organikus fejlődés törvényét sértette meg. Révai nagy tanulmányai felől nézve ez a tétel