Béládi Miklós - Bodnár György (szerk.): A magyar irodalom története 1905-től napjainkig (Budapest, 1967)
Irodalmunk a századelőtől a forradalmak koráig (1905-1919)
38 Kritikai áramlatok a tartalmi értékek felismerésére. Újra meg újra védi a társadalmi szolgálatot nem vállaló művészetet — de azért teszi, mert szerinte az ilyen is szolgálatot teljesít. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az eredeti mély gondolat, a komoly kultúra, sőt az eredeti stílus is még akkor is a haladást szolgálja, ha haladásellenes. Az ismertetett elvek eredménye kritikai gyakorlatában az, hogy Ignotus korának legtöbb komoly tehetségét mindjárt első jelentkezésekor felfedezte, s általában inkább a túlságos jóindulattal vétkezett, mint a tompa érzékű elutasítással. Elsőnek veszi észre s érti meg (már 1906-ban) Ady verstanának eredetiségét, 1908-ban már meglátja Babits értékeit, következetesen lelkesedik Móricz Zsigmondért, 1915-ben észreveszi Tersánszky J. Jenőt, 1926- ban a legelsők egyikeként hívja fel a figyelmet József Attilára, s félreértették őt, akik szó szerint véve túlságosan kiélezett szavait, azt mondták, hogy nem értette meg A fekete zongorát, valamint a politikus Adyt. A híres Adycikkben ui. nem azt mondja, hogy Ady verseiben nincs értelem, hanem azt, hogy még a hangjaiban is van. A második vádban pedig annyi az igazság, hogy csak részben volt egy véleményen vele a politika kérdéseiben. Ignotus olykor maga is ellentmondott elveinek. Néha ugyanis rájött, hogy vannak áthághatatlan akadályok, a művészet, illetve a befogadó lélek természetéből eredők, továbbá ha a széles intellektuális láthatár, a mondanivaló igazsága és társadalmi értéke nélkülözhetetlen a művészi jelentőséghez, akkor nem is elég a jó megformálás, s a szűk láthatárt, a tévedést, a hamis és ártalmas mondanivalót el kell ítélni. De így irodalompolitikájának alapelvei inognak meg. Működése azonban belső ellentmondásai ellenére rendkívül hasznos volt. A századfordulón ő töltötte be Gyulai helyét; ő képviselte az irodalmi kritikában az akkor vezetővé vált osztályt, a haladó polgárságot. Ez a magyarázata annak, hogy bár Schöpflin megbízhatóbb kritikus, az egykorú irodalmi élet mégis Ignotust tekintette vezérének. Jelentősége persze kisebb, mint Gyulaié volt, mint ahogy az általa képviselt osztályé is kisebb a régi liberális nemességnél. Mikor pedig a polgári liberalizmust felváltja a fasizmus, vezéri szerepe véget ér. Jelentősége 1892-től 1919-ig tart, addig, míg az új irodalom jogait kellett biztosítani: 1919 után is okos és szellemes cikkíró, de nem vezér többé, és a Nyugatban már semmi sem változik, amikor 1929-ben leveszik a folyóiratról a nevét. 0 s V át Ernő (1877—1929) több rövid életű folyóirat után 1908-tól a Nyugat szerkesztője. Kritikáinak többsége 1897—1903 között íródott, tehát többnyire másodrendű írókról; mivel később, mint a Nyugat szerkesztője, már alig írt bírálatot, kritikai véleményeit az általa diktatórikusán végzett szerkesztésben: írók népszerűsítésének mértékében fejezte ki. Ezért fiatalkori bírálatait kell mérlegre tennünk, mert csak ezekben láthatjuk megfogalmazva az irodalomról és a kritikáról alkotott ideálját. Kiderül belőlük, hogy nem ragaszkodott esztétikai előírásokhoz, és irodalompolitikai célért sem harcolt: minden művet átélt és megbecsült, amely meggyőzően fejezett ki egy érdekes és erős egyéniséget; akár Herczeget, Bródyt, akár Ambrust, Thuryt, Gárdonyit, Péterfyt. A kritikus feladata szerinte láthatóan: kíváncsian és érzékenyen átadni magát a műnek, hogy megfejthesse. A műalkotás nem mint műalkotás érdekli, hanem mint egy érdekes egyéniség vallomása önmagáról és az életről. Inkább egy lírikus kíváncsiságával