Béládi Miklós - Bodnár György (szerk.): A magyar irodalom története 1905-től napjainkig (Budapest, 1967)
Irodalomunk a két világháború között (1919-1945)
József Attila 461 A „szegényember”- versek József Attila ebben az időben egyszerre törekszik modernségre és hagyományok követésére. Egyszerre kívánja szavát a jelenhez intézni és évszázadok hagyományainak folyamatához kapcsolni. Ezért fordul ő is — Bartók és Kodály munkásságához és a népi írókhoz hasonlóan — a folklórhoz. Részben Erdélyi József hatása nyomán írt, de egyéni jellegű szegényemberversei népdalok és népballadák — olykor Ady kuruc-verseinek hangvételével súlyosbított — formáit újítják meg, nyílt és tudatos szociális tartalmat öntve formájukba. Ám a népiesség nála soha nem lesz egyoldalú parasztkultusszá, szűkén parasztközpontú szemléletté. Az elnyomottak keserűségét s a bennük megőrzött harcot, nélkülözést, tragédiákat vállaló emberi tisztaságot és öntudatot szólaltatják meg (Ha az isten..., 1924, Lopok között szegényember, 1924, Szegényember balladája, 1924, Szegényember szeretője, 1924). Ezeknek a költői formáknak a keresése egyúttal a költő és nép közti, egykor szoros kapcsolatnak, az élőbeszéd természetességével való megnyilatkozás jogának helyreállítását is célozza, részint pedig a játékosan könnyed dallamnak, a spontán harmóniának a lírába való visszahozását. A mindezzel részben összefüggő, rá mindvégig jellemző fiatalos üdeség és tisztaság a húszas-harmincas évek első felében írt verseiben, majd későbbi szerelmi lírájában is gyakori. És — ami részint a benne kezdettől meglevő szépségszeretettel, részint az expresszionizmus egyik jellegzetességével kapcsolatos — ekkor is ír még verseket valamilyen egyetemes békesség-érzéstől áthatott, ettől megszépülő világról. Gyémánt hegyen állunk, szigorú hó, takard el bűneinket, oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság! írja Gyémánt című versében. A Szép nyári este van (1924) azonban szinte ezzel a hideggé, művészileg egysíkúvá merevített dekorativitással vitázik, ennek irrealitását mutatja ki. A keretet adó csöndes nyugalom, a cím szavait ismétlő kezdő- és végsor expresszionistán harsány nyugtalanságot és torz összevisszaságot: a kapitalista valóság riasztó, emberellenes világát fogja körül, s ezáltal enyhén ironikus színezetet kap. Itt és az Erzitek-e? (1924) című versében jelennek meg nála először a modern, az imperializmus korának dinamikáját szemléletes módon kifejező nagyváros képének elemei: harsogó pályaudvarok, vakító ívlámpák, magasba törő épületek, rohanva zajló körutak és elhanyagolt sikátorok. Az előbbi végtelen béke érzésének elemei viszont mintegy „a helyükre kerülnek” lírájában. József Attila fölismeri, hogy csupán a pillanatnyi hangulatban, a szerelem meghitt, csöndes együttlétében lelheti ezt igazán meg, nem pedig a világ egészében (Szép csöndesen aludj, 1925). Egyik legtökéletesebb példája ennek a Látod?... (1924) című, némileg szürrealista hatást éreztető vers, mely a kedvestől való elválás kötelékeket oldó perceiben juttatja kifejezésre valamilyen mármár panteisztikus szemléletnek a minden élő iránti gyöngédségét, a világ elenségeinek és törvényeinek legkisebbikével is testvériesülő érzést.