Benedek István: Ideges emberek - Benedek István munkái (Budapest, 1981)
A fájdalomherceg
Arca kicsit zilált volt, és tekintete roppant magányos, de diagnózist akkor sem állíthattam volna fel róla, ha már értek a pszichiátriához: különc volt és furcsa, mint a legtöbb költő, semmi több. Hogy véleménye szerint „döghalál az élet” - hát édes istenem, ifjú lírai költők általában szeretik az ilyen borús hangulatokat. Amellett 1933-ban az élet elég közel járt a döghalálhoz: Hitler ekkor lépett uralomra, s mi, akik ott összeültünk, tapasztalatlan fiatalságunkban is jól tudtuk, mit jelent ez. Éhesek is voltunk; a fájdalomherceg egész este azon nyavalygott, adjon valaki egy darab kenyeret, de a házigazda nem hallotta meg, mert nem volt kenyere. Később száraz cukrászsüteményt szedett elő, nagybátyjától kapta, aki a cukrászdából, ahol dolgozik, esténként hazahordja a maradékot. De a döghalál nemcsak pillanatnyi rossz hangulat volt. A fájdalomherceg soha meg nem találta az aranyalmát (akkor sem, amikor már ott csüngött körülötte), és sohasem szabadult a döghalál leheletétől. Nagy nehezen lerakta az érettségit - tanulni nemigen szeretett, az esze megvolt hozzá, de nem tudott odafigyelni, reggel nem tudott fölkelni, órákat késett, mulasztott, hipochondriája is zaklatta: mindig azt képzelte, bacilusok és fertőző csírák rohanják meg orvul -, aztán csak lézengett az életben. Elhelyezkedni nem tudott, nem is akart. Költő akart lenni, az is volt. Átmenetileg befogadta egy irodalmi folyóirat szerkesztősége mint „titkárt”, nem hiszem, hogy dolgozott volna valamit, de személyes ismeretségbe került a kor valamennyi költőjével: Babitscsal, Kosztolányival, József Attilával, Radnótival s a többiekkel. Az őrségváltás időpontja volt ez, még élt a Nyugat nagy nemzedéke, de már kezdte átadni helyét a fiataloknak (akik közül a legnagyobbak megelőzték, vagy gyorsan követték őket a halálba). Elemében volt köztük a fájdalomherceg, először és utoljára életében volt igazán a helyén, költők közt és a költészet birodalmában; de az aranyalmát nem találta. Szép, szomorú verseket írt, s hogy igazán a „magyar lyra fájó csókja” égett ajkán, az kiderült abból a verseskötetéből - az egyetlenből-, amelyet 1937-ben a Nyugat kiadott. Huszonhárom éves volt ekkora fájdalomherceg, méltán hittük, hogy József Attila versenytársa lesz a költészetben; sajnos csak a betegségben lett az. 59