Benedek István: Tibeti orvoslás és varázslás (Budapest, 1987)
Lélekszámra kicsiny, méreteit tekintve hatalmas ország Tibet. Mindig izgatta az emberek fantáziáját, mindig „rejtelmes" és „tiltott" ország volt. Két évtizede, amikor önállóságát elveszítve Kína autonóm területe lett, megszűnt a rejtelmessége, és pár éve a határait is megnyitották az idegenek előtt, nem tiltott ország immár. A kíváncsiság nem szűnt meg iránta, sőt Tibet határozottan „divatba jött" — filmek, televíziós adások, riportok szólnak róla, utazók keresik fel, emigráns tibetiek hordják a hírét szét a világba. Nincs hónap, hogy a világsajtó ne foglalkozna valamiért a tibetiekkel. Ezt a könyvet nem a Tibet-divat szülte. Másfél évtizeddel ezelőtt készült, amikor a dalai láma még nem élt emigrációban, Körösi Csornának még nem ünnepelték a bicentenáriumát, nem tartottak még tibetológus-világkongresszust Magyarországon, és a könyv szerzője még nem vett feleségül egy tibetológust. Ez a könyv önálló része a Mandragora című műnek, ami a varázslás, kuruzslás és orvoslás kapcsolatát kutatja az emberiség történetében, főként a közelmúltban, a 19. század fordulópontja körüli évtizedekben, amikor még lehetett találni olyan népeket, amelyeket nem, vagy csak alig érintett meg az európai-amerikai civilizáció.