Benedek Marcel: Az olvasás művészete. Új, átdolgozott, bővített kiadás - Sikerkönyvek (Budapest, 1970)
Harmadik rész: Az irodalmi alkotás megítélése
A szocialista realizmus Századunkban a két világháború és a szociális kérdések kiéleződése természetszerűen hozta magával a művészet válságát. E válságon csak azok tudtak felülemelkedni, akik még a fasizmus legnehezebb éveiben sem vesztették el hitüket az emberben, akik mint Romain Rolland, József Attila, Aragon, Eluard rájöttek arra, hogy a tagadás önmagában nem elégséges. A költő nem bújhat el a társadalmi problémák elől a költészet elefántcsonttornyába, így vagy úgy, de állást kell foglalnia korának égető szociális kérdéseivel szemben. A költészetnek pártosnak kell lennie abban az értelemben, hogy hitet tesz az ember mellett, aki „még nem nagy — mint József Attila írja — de képzeli, hát szertelen”. Korunk nemcsak a polgári társadalom válságának kora, hanem egyben a szocialista forradalmak időszaka is. A megszülető új az irodalomban is hirdeti a maga eszméit, és létre hozza az ezeknek megfelelő kifejezési formákat is, több esetben már a szocialista társadalom megteremtése előtt, s ezzel a forradalom előkészítőjévé válik, mint Gorkij Az anya című regénye. A forradalmi munkásmozgalomban és a proletáriátussal együtt érző írók csoportjában, 1917 után pedig a világ első szocialista országában megszületik a szocialista realizmus. Az új társadalmi rend megteremtéséhez nem elegendő a XIX. századnak a társadalom bírálatánál megálló realizmusa. A szocialista realizmus az életnek forradalmi fejlődésében való hű tükrözését tekinti legfontosabb feladatának. „A múlt mérgező, gyötrő ocsmányságát jól csak akkor világíthatjuk és érthetjük meg — írja Gorkij —, ha kifejlesztjük magunkban azt a képességet, hogy a jelen eredményeinek, a jövő nagy céljainak magaslatáról nézzük. Eza magas nézőpont okvetlenül felkelti—fel kell keltenie ! — azt a büszke, boldog pátoszt, amely majd új hangot ad irodalmunknak.” Ez az új hang, a dolgozók 345