Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború között (Budapest, 1982)
III. A harmincas évek: különleges gazdasági válság; társadalmi változások; politikai jobbra át; a válság művészete - a művészet válsága
két etető anya és a félreismerhetetlenül Marxot ábrázoló - szakállas nagyapa fényképe tükröződik. Sajátos időjáték ez is „az egyidejűség nemcsak sugallja, hanem képileg is magába foglalja az egymásutániságot, ezért alkalmas az absztrahált időfolyamat, a fejlődés szimbolikus ábrázolására is”.149 A jelent megtestesítő olvasó munkás (egyébként az öntudatra ébredt proletár nemzetközi jelképe) a forradalmi elmélet letéteményese, gyakorlattá alakításának képviselője a gyermek jelképezte jövőért. Erre a modernen klasszikus és klasszikusan modern, a képi nyelv és a gondolat egységét megvalósító festészetre nagyon igaz Brecht megjegyzése: „Semmiből semmi sem lesz, az új a régiből következik, ám azért mégis új.” A régiből következő új zene már az első világháború előtti évek induló zenei forradalmában magas csúcsokra jutott fel, igazi kiteljesedése azonban a két világháború közötti évtizedekre, s különösen a harmincas évekre esik. A főszereplők úgyszólván azonosak, de a fejlődési ív - ellentétben nem egy művészeti ág modernizmusának megtorpanásával - meredeken felfelé emelkedik. Az 1910-es évek katasztrófát előrejelző, a kor disszonanciáját égre sikoltó zenéje a következő évtizedekben természetesen nem volt mentes az önismétléstől vagy az üres formai kísérletekbe torkolló spekulatív kísérletezésektől sem. Schönberg 12 hangú zenei rendszerét a csehszlovák Alois Haba tovább akarta bontani, és teljes hangok helyett speciális 1/4 és 1/5 hangokból álló skálával kísérletezett. Ez ugyanúgy nem válhatott valósággá és zenévé, mint magának a korszakot nyitó Arnold Schönbergnek extrémitásig futó újabb kísérlete. A mester tulajdonképpen következetesen tovább folytatta a régi értelemben vett szépség elleni rohamait, s ebben döntő csatának szánta az 1926 és 1932 között komponált Mózes és Áron című operáját, melyben a két testvér konfliktusa az Igazság és a Szépség, az Eszme és az Élet összeütközését fogalmazta meg. Schönberg szélsőséges vad iróniával a zeneirodalom egyetlen olyan operáját komponálta meg, melynek főszereplője, az Igazságot és Eszmét képviselő Mózes képtelen énekelni, csak beszél, túl tiszta a művészethez, nem is jut el az emberekhez, éneke csak a legvégső elkeseredés rövid kitörési pillanatában, az Ige bukásának keservében csendül fel. A bécsi Schönberg-iskola törzséből azonban különleges erejű hajtások sarjadtak, s a schönbergi zenei rendszer alapján az elméleti-kísérletező mesternél zeneibb zenét komponáltak. Alban Berg és Anton Webern a Schönberg-iskola kiemelkedő egyéniségei. Az 1935-ben, ötvenévesen elhunyt Alban Berg kevés, de meghatározó művet hagyott hátra. Két operája, a Wozzeck és a Lulu nélkül aligha lehetne beszélni a 20. század zenéjéről. A schönbergi 12 hangú rendszerre épített zene ugyanis éppen Berg révén válik szerkezetileg és hangzásilag is egyszerűvé, szűnik meg aszketikus jellege, hogy - szimbolikus erejű története és szövegkönyve segítségével is - modern lírai drámaisága kerekedjen felül. (E. Lockspeiser szellemes szójátékával élve a Schönberg-tanítvány Alban Berg az igazi schön-Berg!) Míg Berg az élő líraiság és drámai erő szépségével telíti az új szerkezetet, addig Anton Webern módszerében is újat teremt: 1-2 ütemes zenei gondolatokkal, gyorsan változó hangszínekkel és hangfűzésekkel különleges tömörséget ér el, ami Zene-Az elnémulás és jajkiáltás, a népek testvérré válásának zenéje: a Schönberg-iskola, Sztravinszkij és Bartók 422