Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború között (Budapest, 1982)
III. A harmincas évek: különleges gazdasági válság; társadalmi változások; politikai jobbra át; a válság művészete - a művészet válsága
Bécsbe utazott, hogy felkeresse Sigmund Freudot, annak előadásai által megerősítve, „az irracionális racionális megközelítését” tartotta legfőbb művészeti feladatának. Talán a közép-európai forradalmi hullám lecsendesedése is belejátszott ebbe az ideologikus művészeti elvbe, amikor a társadalom forradalmi felszabadítását - ami éppen nem sikerült Berlinben, Bécsben vagy Budapesten - egyenrangú célként az egyén felszabadításával igyekezett kiegészíteni. Egy későbbi előadásában 1934-ben a következőképpen fogalmazta meg a mozgalom törekvését Breton: „A valóságban két probléma létezik. Egyik a megismerésé, amelyet a tudatalatti és a tudatos viszonya keltett fel a huszadik század kezdetén. Mi, szürrealisták ezt a problémát magunkévá tettük. Elsők voltunk, akik megoldására különleges módszert alkalmaztunk, és minthogy még ma is ezt a módszert tartjuk a tökéletesítésre legalkalmasabbnak, nem látjuk semmi okát annak, hogy elejtsük. A másik probléma számunkra a társadalmi cselekvés elfogadása. A cselekvésé, amelynek véleményünk szerint legalkalmasabb módszere a dialektikus materializmus. Nem maradhatunk mi sem tétlenek, már azért sem, mert azt tartjuk, hogy az emberiség felszabadítása a szellem felszabadulásának legelső feltétele, márpedig az emberiség felszabadulása egyedül a proletárforradalomtól várható.”127 A társadalom felszabadítása a kommunizmussal felszabadítja az egyént mint a társadalom tagját, de nem szabadíthatja maradéktalanul fel mint egyént. Ehhez kívánták segítségül hívni a freudizmust. „A termelési viszonyok odakint és az ösztönök idebent”, fogalmazta később költői tömörséggel a külső és belső felszabadítás egységének nézetét József Attila. Az irracionális ösztönvilág, az álom és tudatalatti tudatosítása - mint az egyén felszabadításának eszköze - olyan korban akarta racionalizálni az irracionálisát, a mitikusát, amikor ezzel az irracionalitás kibontakozó, eluralkodó kultuszával fordult szembe. Az ösztönvilágot felszabadító asszociációk költészete vagy festészete nem kevés hasonlóságot mutatott a Dadához, amit közvetlen előzményének is tekinthetett. Amikor 1925-ben Max Ernst megrendezte az álomvilág visszaadására törekvő szürrealista festészetének első úttörő kiállítását, ez a képzőművészet még csak formálódóban volt. Kialakulása a húszas évek második felére, elterjedése és nemzetközi hatása inkább a harmincas évekre esett, amikor Koppenhágában (1935) már nemzetközi és Londonban (1936) világkiállítás demonstrálja az irányzat gyors terjedését. Ha Breton szürrealista automatizmusról beszélt, a gondolatok, asszociációk minél gyorsabb, kontroll nélküli leírását ajánlva, ahogy a gondolatokat kimondják, a festészetben ezt igyekeztek alkalmazni az irányzat spanyol úttörői, az absztrakcióra hajló Miró, majd Salvador Dali, aki már továbbment, kidolgozva „paranoiás-kritikai módszerét”, ami a paranoiás képzelődés világát a valósággal egyesítette. Ebben a festészetben már ismét valóságos tárgyak és emberek jelennek meg, de a valóság nemcsak a külső világ, hanem a képzelődés, a félelmek, vágyak, rémlátások, álmok valósága is. A szürrealizmus a dadaisták megbotránkoztató bátorságával beszélt az ösztönvilágról, s ezt Dali erotikus rajzai különös direktséggel képviselték. Jellegzetes tájképein viszont a kihalt, végtelen táj, melyet csak egy-egy szikla vagy romépület és a végtelenben eltörpülő emberfigura bont meg, az emberi magányosság belső szorongásának és szorongásos álmainak kafkai erejű megjelenítése. Puha, lefolyó órái 401