Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború között (Budapest, 1982)
III. A harmincas évek: különleges gazdasági válság; társadalmi változások; politikai jobbra át; a válság művészete - a művészet válsága
gósítóan publicisztikai, groteszk és tragikusan lírai (vagy ami annyira sajátos és jellegzetes : tragikogroteszk), a paraszti-népi és városi intellektuális vagy proletár művészi szintézisek születnek. Játékosan, művészien, nagy regény vagy ballada formába, hexameterbe csiszolva vagy újszerűén, de minden ízében-porcikájában politikai töltettel, antifasiszta programmal, elkötelezett nagy művészet kivirágzásának lehetünk tanúi. Közép- és Kelet-Európa egyre jobban bezáruló kagylója a mind elviselhetetlenebb gazdasági-társadalmi és politikai irritáció hatására a művészet csodálatos igazgyöngyeit szenvedte világra. Félreértés ne essék, ha a születő művészi szintézisekről beszélek, akkor egyáltalán nem valami újabb, egységes művészeti irányra gondolok, valamiféle olyan újjátermő realizmusra, amely magába olvasztja az avantgarde-ot és megteremti az irracionális és racionális egységét. Egyébként is úgyszólván minden irányzat „szintetizál”, miközben „végső” szintézisekben csak az gondolkodhat, aki megmerevíti a történelmet, s valamely korban vagy irányzatban hajlamos „az abszolút ész megtestesülését” látni. Különben is a progresszív szintetizáló művészeti irány kialakulását, ha ilyen egyáltalán lehetséges lenne, súlyos belső meghasonlás is akadályozta. Amilyen naiv természetességgel és egyszerűséggel kapcsolódott össze az 1910-es évek avantgarde mozgalma, a művészi modernség és a társadalmi forradalmiság, úgy jut ez tragikus válságba a válságok legmélyén, a harmincas években. A szocialista realizmus szűkre értelmezett programja, elhallgattatások és kiátkozások egy Mandelstam letartóztatásától, egy Paszternák fordításokra szorításán keresztül egy József Attila fasisztának minősítéséig és a munkásmozgalomból való kirekesztéséig, a 19. századi naturalizmus és a kötelező optimizmus derűjébe terelt képzőművészetekig, társadalmi progresszió és művészeti modernség különleges meghasonlását idézte elő. Közép- és Kelet-Európa vizsgált országaiban a harmincas évek nehéz próbáján tehát nem valamiféle egységes, szintetizált új realizmusról beszélek, ami az antifasizmus vagy szocializmus jegyében alakult volna ki. Sokféle, egy nevezőre semmiképpen sem hozható művészeti „szintézisekről” lehetne legfeljebb szólni, de ez esetben is abban a viszonylagosságban, ahogy ezt a fogalmat egyáltalán használni lehet. Ez alkalommal sem vállaikozhatom természetesen esztétikai rangsorolásra vagy monografikus teljességre. A nagy, a legnagyobb teljesítmények sorából választhatok irányjelző, életműnyi részleteket. S hogy mi a történeti mérce a legnagyobb lemérésére, az ebben az esetben nem lehet csupán az igazság bátor kimondása, nem lehet önmagában az ember és társadalom védelmének még oly szép és igaz hagyományos útja, az értékmentés és felrázás hihetetlenül fontos és értékes művészi teljesítménye sem. A kor legnagyobb művészete szembefordult az irracionalitás diadalmámorával, az ősösztönök és a vér kultuszával, az ésszel szembeállított erő bálványozásával. A barbárság és primitívség ideáljának és rendszerré szervezésének, a mitizált-meghamisított népfelfogásnak és az erre alapozott, felfokozott nemzeti uszításnak, retrográd múlt-idealizálásnak korszakában ugyanakkor nem egyszerűen szembefordult ezekkel a veszedelmes-pusztító koreszmékkel és közbutítással - ez sem volt kevés és kicsiny teljesítmény de területeit elhódítva le is győzte azokat. Valóban megkísérelte meghódítani az irracionalitás világát. Humanizálta a homályos mítoszt, mindennél jobban felszínre hozta az ősit, a népit, de nem a racionális és forradalmian 412