Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború között (Budapest, 1982)
III. A harmincas évek: különleges gazdasági válság; társadalmi változások; politikai jobbra át; a válság művészete - a művészet válsága
előrehaladó ellentéteként, hanem téglaként használva - az intellektualitás, a logika és ész habarcsával szilárdan összekötve - a magasabb rendű új épületének felhúzásához. A primitív és a barbár, az ősi népi tiszta forrássá vált ebben a művészetben, melyben a nemzeti nem a nemzetközi ellentéteként, hanem önálló részeleme gyanánt jelent meg. A groteszk vagy még inkább tragikus-groteszk a társadalomellenes erők, a terrorrendszerek, a nacionalista gyűlölködés és a háború erőinek realisztikus felmutatásává, kipellengérezőjévé, riadóztatássá válik. Ezt a hatalmas szellemi küzdelmet, amit a kor nagy művészete a racionalitás jegyében folytatott az irracionalitás ellen, mint amolyan nem reguláris partizánháborúban szokás és lehetséges, sokféle fegyverrel vívták. Újrafényesített régi fegyverekkel is. A valóság naturalisztikus felmutatása és a régi „harmónia” éltetése is tiltakozás lehetett. Társadalmi tett, mint negyedszázaddal előbb az avantgarde. A legjobbak azonban mégsem visszafelé menekültek. Előretörtek - át a tűzvonalon, és eszmei küzelmüknek útját új regény, új színpad, új zene, új festészet, a művészet század eleji forradalmasodásának továbbfolytatása jelezte. A nagy művészet egyik legmagasabbra szökő csúcsa Közép- és Kelet-Európábán kétségkívül a Thomas Mann által újrateremtett regény. Az olvasó természetesen joggal szisszenhet fel az előző mondat egyoldalúságán. Mindenekelőtt talán azért, mert Thomas Mann művészetét neme sajátos térség, sokkal inkább Európa szellemi kifejezésének tartja. (József Attila is úgy üdvözölte budapesti felolvasóestje elé írott versének utolsó sorában, mint „fehérek közt egy európait”.) Kétségtelen, hogy Mann általános európai-emberi értékek megtestesítője és bizonyos értelemben az európai 19. századi nagyregény kiteljesítője is. Munkássága, a korszakban született nagy művei és azok világnézeti, politikai töltete azonban egyben legteljesebben a kor német talajából fakadt. Másrészt nyilvánvaló egyszerűsítés a regény újjáteremtését egyedül az ő nevével összekapcsolni. A regény forradalma valóban hosszabb időszak és több kivételes művész teljesítményének együttes eredménye. A legnagyobbak között is egy Marcel Proust vagy egy James Joyce rombolta maradéktalanul szét a műfaj hagyományosan szolid bázisát, a szabályos kronológiában felfogott időt. Ők is az irodalom Einsteinjei voltak, az idő relativitáselméletének mesterei, akiknél az idő többé nem lineárisan előrehaladó mozgás, hanem az emberben rejlő, már átélt, de összekeveredetten jelenlevő és a jelennel egyidejűségben élő több rétegű múlt. Az eltűnt idő is ugyanolyan valóság, mint a jelen pillanata, s egy óra vagy egy nap egész emberöltő, sőt generációk váltakozása és találkozása is. A régi polgári regény biztos tájékozódást és szilárd utat meghatározó kronologikus időfelfogásából az első világháború körül már megbízhatatlan, törvénye vesztett időgomolygás maradt csupán, jelezve a 19. századi racionalizmus és a kronológiával lineárisan elképzelt történelmi haladás szemléletének összeroppanását. Ez mintha magát a regényt is végveszélybe sodorta volna. Az idő felbomlása az eseményt, a történést is atomjaira tördelte. És egy másik író-óriás, Musil, miközben több mint két évtizeden át írja újabb remekét - az 1921-ben elkezdett és 1942-ben bekövetkezett halálakor is reménytelenül befejezetlen -, Tulajdonságok nélküli ember egymásra következő köteteit, mintha már az eseményeket felváltó végtelen kommentár befejezhetetlenségéig vezette volna az ezzel nemcsak tökéletességre, de tökéletes csődbe is vezető regényt. Az idő Musilnál ugyanakkor még relatívabbá válik, a valójában fel413