Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború között (Budapest, 1982)
III. A harmincas évek: különleges gazdasági válság; társadalmi változások; politikai jobbra át; a válság művészete - a művészet válsága
lista” groteszkhez. A lengyel Witold Gombrowicz számára ez lesz a természetes közeg. Az első elbeszéléskötettel (Kamaszkori emlékiratok) majdnem harmincévesen jelentkező író 1938-ban adja ki első regényét (Ferdydurke), melyben a harmincas évek lengyel társadalmát parodizálja. Ugyanez évben jelenik meg Ivonne burgundi hercegnő című tragigroteszk jellegű drámája. Gombrowicz megteremti a lengyel antiregényt és antidrámát, melyekben az ábrándokban élő társadalom hazugságait szembesíti a valósággal. Groteszk kíméletlenséggel keresi a lengyelséggel járó lelkimagatartási vonásokat. A látszatok és a hamis frázisok nyelvileg is bravúros leleplezője 1939 után - a háború kirobbanása Argentínában érte turistaúton - emigrációban játszódó regényeivel, színdarabjaival, de még a jóval később született Operett-td sem szakad el a kelet-európai közegtől. A Közép- és Kelet-Európábán a harmincas években kivirágzó groteszk keserű realitása az elmaradottságból keletkező társadalmi-politikai torzulások elleni tehetetlen lázadásból, az elszánt jobbító szándékból, a felrázó törekvésből, a fasizmus és hódítás fenyegető veszélye elleni cselekvésvágyából született és egyetemes értékké vált. Ugyanezen társadalmi-politikai közeg hívja életre azokat az új kísérleteket is, melyek a modern művészet és a megváltó társadalmi forradalom ügyének újbóli összekapcsolására törekedtek. Mindez a harmincas években a munkásmozgalmon belüli kemény vitákban, meghasonlásokban és helytállásokban, éles támadásoknak, kirekesztésnek is kitéve volt csak lehetséges. Volt ebben a hősies vállalkozásban egyfajta, ha úgy tetszik, szintézisre törés. Az avantgarde-ból, az ösztönvilágot felszabadító művészetből merítő, kifinomultan érzékeny, a kor sok irányú fenyegetéseivel szemben ugyanakkor direkt, esetenként didaktikusán agitatív, és mindenképpen a valósághoz forduló új modernség tört itt utat. Tudatos, okos cselekvéssel kialakított új rendre, a társadalom és az egyén együttes felszabadítására törekvő, erősen politikus művészet nyomjelzőit sorakoztathatom fel. Ezek a törekvések hatják át a harmincas években kiteljesedő Bertolt Brechtet is. A közvetlenebb, agitatívabb utat keresi. Nemcsak valami ellen lázad, és nemcsak valamilyen veszélyt akar elhárítani. Bár használ groteszk elemeket is, nem elsősorban a szatíra fegyveréhez nyúl. Tömegeket akar nevelni. Idő-problémája sem a múlt különböző rétegeinek és a jelennek az összefüggése. Számára sokkal fontosabb a jelen és a jövő, pontosabban a jelenben rejlő jövő. A jövőt a jelen kaotikus szétesettségének felmutatásával lehet felderíteni. Az író és a színház tehát az adott állapotból indul ki. „Amire szükség van - fejti ki a munkásmozgalmon belül vitázva Brecht -, az az ember, mégpedig a világja vesztett ember másolata; a világ másolatára... nincs szükség.”146 Ez az új drámai realizmus, amikor szembesíti az embert a számára elviselhetetlen világgal, nem marad meg a negáció reményvesztésénél, a kiszolgáltatottság és a pusztulás feletti kesergésnél. Ha - kézenfekvő a szembeállítás - Musilnál „a létező világ racionálisan elviselhetetlen, a helyére megálmodott világ racionálisan megvalósíthatatlan”,147 akkor Brechtnél a világ elviselhetetlensége ellen van gyógyszer: a gondolkodás és a cselekvés. Nem az elidegenedett embert akarja bemutatni, hanem A világja vesztett ember másolata, a társadalmi forradalom és a modern művészet új összekapcsolása: Brecht, József Attila, Derkovits Gyula 418