Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború között (Budapest, 1982)
III. A harmincas évek: különleges gazdasági válság; társadalmi változások; politikai jobbra át; a válság művészete - a művészet válsága
Ez a népnevelési elhivatottság a világgazdasági válság éveinek vakhitén, hetyke forradalmiságán, jelszó- és tantétel szerűségén túlemelkedve is megmarad. Leginkább 1933-tól, a térség történetének súlyos fordulata után, életének utolsó fél évtizedében teljesedik ki József Attila művészete. Az utópisztikus forradalomcsináló, agitatív aktivista avantgarde indulat megdöbbenésen, megkeseredésen, meghasonlásokon kovácsolódik illúzióktól lefosztott értelmes hitté, a társadalom, de benne az egyén külső és belső szabadságának programjává. A marxizmus és freudizmus szürrealizmusra is oly jellemző összeegyeztetési törekvésének, a fasizmussal, torzító diktatúrával, de társadalmi osztályelnyomással együttesen szembeforduló racionalitás művészete bontakozik ki. A saját magával és korával viaskodó ember, az elkeseredő, reményvesztett, de a valóságba kapaszkodó és jövőt alakító küzdeni akarás különleges ötvözete hozta létre a szilárd, időálló, nagy teherbirású anyagot, amiből a harmincas évek második felében is hidat lehetett építeni a modern művészet és a társadalmi forradalom között. A „katasztrofizmus” keserűsége, a reményvesztés 1933-ban papírra vetett sorai („Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél. / Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén. / ... Fáj a szivem, a szó kihűl. / Dehát kinek is szólanék -”) az illúzió nélküli hitkeresés útját jelzik. A tömeggel való gondtalan-feltétlen azonosulás már ugyanúgy eleltűnik ebből a költészetből, amint a külső szabadság vágyott rendje helyén a belső szabadság felépítésének elidegenedett realitása nyomul előtérbe. („Rab vagy, amíg a szíved lázad - / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ / ... Az meglett ember, akinek / szivében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor - ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek.”) A munkásmozgalomból való szűkkeblű kivetés, a beteg idegek és a fizikai nyomorúságok meghasonlásokon megharcolt keserveiből születik azonban újjá a legerősebb, illúzió nélküli tudás és program. („.. .és lélek vagy agyag / még nem vagyok s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibírnám, / ha nem vagyok szabad! / Az én vezérem bensőmből vezérel! / Emberek, nem vadak - / elmék vagyunk! Szivünk míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat. / Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!”) Az utolsó évek verseiben néha már csak a halál jegyében megvalósuló szabadság vigasza szólal meg, és a szilárd támpontot adó eszme is ketrecként zárja körül („Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl / vicsorgók, ugrándozom”). De megviselt idegeivel is biztos, világos rendet, igazi nagy emberi-társadalmi értékeket képvisel („Egem az ésszel fölfogott / emberiség világossága”). Az uszítás hivatalos lelkesedésének és eufóriás Hitler-Mussolini szövetségének Magyarországán a költőtárs, Kosztolányi haláláról sem egyéni bajok, hanem a társadalom kórja jut eszébe: „s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék”. Igaz emberi-forradalmár hitet és magatartást képviselve összegezi Ars poeticájában, 1937-ben: „nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején. / ... Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább! / Szabad ésszel nem adom ocs-420