Borhidi Attila: Kubában térképeztünk (Budapest, 1974)
Sziget a látóhatáron
költőjének és gondolkodójának tartanak, s aki éppúgy egy általa dicsőített szabadságharc csataterén lelte hősi halálát, mint negyvenhat évvel előbb Petőfi. És verseket mondtunk, egy kicsit magunknak, egy kicsit egymásnak; én Petőfit, Vörösmartyt, Adyt és József Attilát, ő Herediát, Jósé Martit és Nicolas Guillént; figyeltük az ismeretlen szavak ismerős zenéjét, és - megértettük egymást.- Tudja, doktor - mondta egy este -, számomra a legnagyobb emberi érzés a hazaszeretet. Talán ezért is nem lettem családos ember, mert ez az érzés minden mást messze felülmúl bennem. Tudom, hogy a honszeretetről sokan és sokat beszélnek, de nálam ez nem frázis. Tizenöt éves koromtól kezdve dolgoztam az ellenállási mozgalomban. A házunkban volt a szervezkedés egyik központja. Röpiratokat, forradalmi kiadványokat terjesztettünk, és üldözött hazafiakat rejtegettünk, akiket halálra keresett a diktátor Batista rendőrsége. Mi is bármikor lebukhattunk. Eszembe jutott, hogy az első napokban többször is le akartam fényképezni - munka közben, egy-egy szép helyen -, gondolva, hogy örömöt szerzek neki. Mindannyiszor maga elé kapta a kezét, és élénken tiltakozott. Most kezdtem érteni, miért.- Igen - mondta szomorkás mosollyal -, az illegális munkában kialakult reflex. Egy szabadságharosnak könnyen az életébe kerülhet egy jó fénykép, amelyet akár a világ legártalmatlanabb szituációjában is készítettek róla, de alkalmas arra, hogy felismerjék. Ma már ugyan ez a veszély nem fenyeget, mégis nehezen szokom le róla. Sok mindent éltem át. Az 1957 eleji nagy tüntetésen, amikor megrohamoztuk az egyetemet, közénk lőttek. A két legjobb barátom esett el mellettem. Engem is elfogtak. Egy hétig tartottak fogva. Rettenetesen összevertek, és megfenyegettek, hogy nem úszom meg élve, ha még egyszer elkapnak. Az elnöki palota elleni támadásnál mégis újra ott voltam. A támadás nem sikerült, menekülnöm kellett. Matanzasba küldtek, amely a földbirtokos reakció egyik fellegvára volt csakúgy, mint a múlt században, Céspedes és Jósé Marti idejében. Sztrájkokat és szabotázsakciókat szerveztem, hogy Camilo és Che csapatai előtt készítsük az előrehaladás útját. Fegyverszállító vonatokat robbantottunk, és a döntő pillanatban megbénítottuk Matanzas energiaellátását... A szabadságharc győzelme után - 23 éves fejjel - Matanzas tartomány első kormánybiztosa lettem, s akkora területen kellett rendet csinálnom és az új életet elindítanom, mint a fél Dunántúl. Mindezt mérhetetlen egyszerűséggel mondta el, minden póz, fellengzősség és magamutogatás nélkül, s én örültem, hogy néhány napi ismeretség után ennyire megtisztelt bizalmával. Az elmondottak után kíváncsi lettem a folytatásra.- És hogyan lett ezek után botanikus?- Három hónapig voltam kormánybiztos. Éjjel-nappal megállás nélkül dolgoztam. Rengeteg volt a tennivaló. A hajsza, a nagy felelősség és a több éves illegális munka idegizgalmainak hatása egyszerre vert le a lábamról. Egyik napról a másikra összeroppantam. Megromlott idegállapotomra való tekintettel kértem felmentésemet. Amikor felépültem, a diplomáciai testülethez hívtak. Indonéziába vagy Ghánába akartak küldeni követnek. Nem fogadtam el. Éreztem, hogy egészségemnek többet használna, ha visszavonulnék a politikai pályától. A botanika pedig gyermekkorom óta vonzott. Arra kértem Fidelt, hogy bízzák rám a havannai városi park vezetését, és adjanak lehetőséget arra, hogy tanulhassak. Azóta agrármérnöki diplomát szereztem, és a városi parkot botanikus kertté fejlesztettem. De mind-10