Castiglione László: A római császárkor művészete - Művészettörténet 12-13. (Budapest, 1962)
3 A pusztító polgárháború évtizedei után a római birodalom polgárainak legnagyobb része örömmel fogadta az egyeduralomra jutott Augustusnak (i. e. 31-i. sz. 14) a béke és az államrend helyreállítására irányuló törekvését. Ebben az értelemben Augustus joggal írhatta politikai tevékenységéről szóló hivatalos beszámolójában, hogy a teljes hatalom birtokába mindenek egyetértése (consensus universorum) révén jutott. A „mindenki” fogalmába természetesen csak azok a római polgárok tartoznak itt, akiknek valóban érdeke volt, hogy a megingott politikai rendet a katonai diktatúra eszközével megszilárdítsák. A diktatúra, amit Augustus igen ügyesen,' fköztársasági intézmények fenntartása révén, burkolt formában gyakorolt“, az uralkodó rétegek törekvéseit is korlátozta és egybehawplta^Am volt megengedhető, hogy a szenátori klikkek korlátián uralihát. és a féktelen fosztogatássá fajult kizsákmányolás szélsőséges «foflmját fenntartsák, s ezzel a birodalmat a gazdasági válság és a lázadás “veszélyének tegyék ki. A császárság államgépezetének mérséklő és kiegyensúlyozó hatása hamarosan a gazdasági élet fellendüléséhez vezetett, s így mindazok, akik a fennálló rendszerből hasznot húzhattak, támogatták az új államszervezetet és annak megalapítóját. Augustust udvari költői és írói mint a haza atyját és második megalapítóját, az új aranykor bevezetőjét ünnepelték. Augustus nemcsak azért támogatta uralmának ilyenfajta ideológiai szentesítését, hogy ezzel is feledtesse a hatalom megragadásához felhasznált kíméletlen és véres eszközöket, hanem azért is, hogy a hellénisztikus uralkodók udvarát felülmúló kulturális és művészeti környezetet teremtsen, s ezzel a világ új fénykorának beköszöntését bizonyítsa. Politikai programjának kulturális alá-