Castiglione László: A római köztársaságkor művészete - Művészettörténet 11. (Budapest, 1961)
Az antik művészet felfedezése idején a reneszánsz művészei és humanistái előtt Itália műemlékei voltak a klasszikus ókor egyedüli, példamutató alkotásai, s csak a felvilágosodás korában — az első görögországi kutatások és Winckelmann úttörő ókori művészettörténete nyomán — különböztették meg a görög és a római művészetet. Ez a megkülönböztetés nemcsak történeti, hanem esztétikai értelemben is a görög művészet elsőbbségét eredményezte, s így hosszú időn át a római művészetet csak a görög művészet utolsó, hanyatlási szakaszának tekintették. Ez a szemlélet csak akkor változott meg, midőn Wickhoff és Riegl kezdeményezésére az a vélemény terjedt el, hogy a római művészet, ha fel is használta a görög művészet eredményeit, attól mégis különböző, új és más művészeti felfogást hozott, amely esztétikai szempontból nem alacsonyabbrendű, hanem egyenértékű félként áll a görög mellett. Az új szemlélet nyomán, a hosszú ideig tartó teljes lebecsülés reakciójaként, a kutatás fokozott figyelemmel fordult a római művészet sajátosságainak és gyökereinek meghatározása felé. Egyetértve abban, hogy a római művészet sajátos szemléletmóddal és stílusformákkal rendelkezett, jellegének mibenléte és eredetének kérdései terén a vélemények erősen megoszlottak. Az egyik nézet szerint a római művészet gyökerét eleve meglevő földrajzi, népi, sőt faji adottságokban kell keresni. A másik tábor azt vallja, hogy a római művészet a görög művészetből, annak egyszerű módosulásaként keletkezett. Ami a római művészet jellemző vonásait illeti, többnyire a görög művészet általános tulajdonságaitól eltérő, vagy azzal ellentétes sajátosságokat keresnek. E nézetek alapvető hibája, hogy a római művészetet egyoldalúan, kizárólag a görög művészethez való viszonyában vizsgálják, és a I* 3