Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései 1945-1963 (Budapest, 1989)
Barátaim - portrék
öntudat összeomlásának idején a fájdalom ismét eredeti állapotához tért vissza: a megvert, megkínzott, kenyérre és szeretetre vágyó kisgyermek fájdalma lett belőle újra. A felnőtt, a költő visszazuhant a gyermekkori szorongások és borzalmak emlékvilágába. E fájdalomnak szinte természetrajzian pontos ábrázolását találjuk József Jolán könyvében. Első fele a gyermekkorról szól, a legsivárabb nyomor periódusáról. Hátborzongató egyszerűséggel, halk tárgyilagossággal közli az embertelen szegénység tényeit. Gorkij vagy a korai Knut Hamsun legszebb fejezeteivel vetekednek ezek az oldalak. Olvasásuk közben arra gondoltam: milyen végzetes értelmetlenség, hogy a huszadik század civilizációjának kellős közepén ilyen félelmes méreteket ölthet a legprimitívebb szükséglet, az étvágy kielégítetlensége. És milyen végzetes értelmetlenség, hogy e lényegében mechanikus testi probléma később is milyen döntően befolyásolta a költő életét. A század egyik legnagyobb magyar költője volt, a társadalom és a lélek legnagyobb kérdéseiről énekelt csodálatos, soha nem hallott hangon, és közben nagy élmény volt számára, hogy egyszer-egyszer tisztességesen megebédelhetett. Mindig voltak nyomorgó költők, mindig tudtunk „a költő és a sorsharag” közismert kapcsolatáról, de soha ilyen brutális egyszerűséggel nem állottak előttünk egy nagy költő testi nélkülözésének tényei. JózsefJolán végtelen finomsággal mutatja be fivére lelki fejlődésének vonalát. Látjuk, miként érleli az élet a magyar munkásság költőjévé, és miként zárja később a maga megközelíthetetlen börtönébe a téboly. Bizonyos, hogy nem csupán egyéni balsorsa tette a munkásság költőjévé, de az is bizonyos, hogy sohasem vált volna lírájában oly áthatóan tudatossá a dolgozók minden kérdése és elmélete, ha nem élt volna maga is „a város peremén”, ha nem tartozott volna maga is „az anyag gyermekei” közé. A külváros, amelyben született és sokáig élt, költészetének belső színtere lett: 122