Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései 1945-1963 (Budapest, 1989)
Barátaim - portrék
„Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz óh lélek! Ez a hazám.” És élete végén, amikor már csak befelé fordult és az elsötétülő lélek magányos rémeivel viaskodott, az örökké aktuális nyomor, ha lehetett, még súlyosbította állapotát. Betegsége nem volt társadalmi helyzetének egyenes következménye: a skizofrénia nem ismer társadalmi különbségeket. De nyilvánvaló, hogy e betegség nem vált volna oly rohamosan súlyossá, ha József Attila emberibb körülmények között él. Az életrajz egyszerűen, szűkszavúan mutatja be, mint válik József Attilánál az örökös testi megaláztatás az egyik síkon a dacos és öntudatos társadalomkritika forrásává, a másik síkon pedig az egyre fokozódó kisebbrendűségi és üldözési téveszme rugójává. A költészet sohasem szorul kommentárra, ez a könyv sem akar az lenni. De aki elolvasta, meglátja belőle, mi volt e nagy költő versei mögött, mik voltak azok a félelmes szakadékok, melyeket a verssorok tiszta és merész ívei hidaltak át. Ritkán olvastam ilyen nemesen szerény életrajzot, mely egyben bizonyos fokig önéletrajz is. Az ilyenfajta életrajzokkal kapcsolatban az olvasó méltán bizalmatlan: a szerző többnyire önmagát tolja előtérbe, sokat lirizál és ritkán mond igazat. József Jolán könyve újra rehabilitálja e műfajt. Nőírónál szinte hihetetlen erővel és nagyvonalúsággal eleveníti meg a valóságot. Az ő ajkán is „csörömpöl a szó”, ő is 123