Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései 1945-1963 (Budapest, 1989)
Barátaim - portrék
olyan örök eljegyzettje lett volna a szegénységnek, mint József Attila, aki olyan fenséges megadással viselte volna sebeit s aki olyan tisztaságban tudta volna magát megőrizni a falusi istálló barmai között a szalmán, a nagyvárosok hónapos szobáiban s a rokoni bántalmak és megszégyenítések közepette. József Jolán minden kétségeiben, gyerekes örömeiben, férfias keserűségeiben lépésről lépésre követi ezt az életet, mintegy lámpással világítja meg öccse alakját, anélkül hogy szeretete egyszer is érzelgőssé, méltatása felelőtlen dicséretté fajulna. József Attilával kapcsolatban már sokszor gondoltam azokra a megfejthetetlen, véges gondolkodásunkkal fölérhetetlen titkokra, amelyek egy ember életét takarják a mélyben és végzetesen befolyásolják mindhalálig. S most, hogy nővére könyvét olvasom, újra felvetődik bennem a kérdés, hogyan, miért, kinek a jóvoltából vagy kinek a rendelkezése szerint történhetett, hogy a hűtlen és csavargó természetű, végül is a legigénytelenebb körülmények között kimúló József Áron és az örök szenvedésekre ítélt Pőcze Borbála életkeverődéséből megszületett Attila, a költő, aki sajátos egyéniségével mélyített és tágított irodalmunkon, s megszületett Jolán, aki sokkal józanabb, prózaibb formában, ugyancsak tollhoz nyúl és irodalomban fejezi ki élete legemberibb élményeit. Büntetése volt ez ennek a családnak vagy megjutalmazása? A fölvetett kérdésre magamnak sem tudok értelmesen válaszolni. Csodálatommal és szeretetemmel adózom nékik, mivelhogy kibírhatatlan életüket kibírták addig, hogy felejthetetlen nyomot hagynak maguk mögött, tisztán maradtak árva szegénységükben és szolgálatunkra állnak erényeikkel. (Magyar Nemzet, 1940. június 5.) 137