Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései 1945-1963 (Budapest, 1989)
Újjászületik a magyar könyvkiadás
téren talán a legtekintélyesebb filozófus és esztéta, tekintélyével, súlyával talán előrevihetné, hogy a párt foglaljon állást József Attila költészetének értékelésében. Most már eljött az ideje, hogy a hatalomért harcoló és a hatalmat birtokba vevő magyar munkásosztály elismerje őt. Lukácsot ismételten kérleltem — személyes találkozásaink alkalmából —, hogy tegyen valamit József Attila ügyében, és itt lett volna az ideje annak, hogy József Attila és a párt viszonyát tisztázzák. S erre nem volna más hivatottabb irodalmár, mint ő. Annál is inkább, mert már annak idején, bécsi találkozásukkor igen jó költőnek tartotta József Attilát. Eleinte Lukács bizonytalan ígéreteket tett, de a végén közölte velem, hogy József Attila-emlékműsort állítanak össze a pártközpontban. Ennek keretében bőségesen fog foglalkozni József Attilával, mint a pártköltészet egyik nagy reprezentánsával. Az előadás nagy vihart keltett, és később, 1946-ban a Szikra jelentette meg könyv alakjában. Itt közlöm a Lukácselőadás egyik kiemelkedő részét: Nem véletlen, hogy ezek az elvi fejtegetések a Magyar Kommunista Párt József Attila-emlékünnepén hangzanak el. József Attilát mint költőt nem lehet megérteni a pártköltészet mivoltának komoly tisztázása nélkül. Ha mi, kommunisták mint a magyar demokráciát véres komolysággal, megalkuvás nélkül követő és építő párt József Attilát a magunkénak valljuk, úgy ezt két szempontból tehetjük és kell is tennünk. Egyrészt a mi mozgalmunk eddig elért csúcsa annak a nagy vonalnak, amelybe minden régi, a felszabadulást kereső mozgalom belefut; erről a csúcsról világosan látható, hogy mit akartak, hogy mit értek el Petőfi és Ady. És József Attila mint igazi költő, ennek a fejlődési vonalnak eddig utolsó jelentékeny örököse. De másrészt közelebbi, speciálisabb értelemben is a miénk József Attila: mert azt szerette, amit mi szeretünk, azt gyűlölte, amit mi gyűlölünk, az fájt neki, ami 25