Dávid Lajos: A két Bolyai élete és munkássága (Budapest, 1979)
Bolyai Farkas 1820. április 4-én így inti Becsben diákoskodó fiát: „A’ Parallélákat azon az úton ne próbáld: tudom én azt az utat is mind végig, meg mértem azt a’ feneketlen éjszakát én is, az életemnek minden világossága, minden öröme kialutt benne.” És az engedetlen fiú 1823. november 3-án hírt ad a nem-euklideszi geometria megalkotásáról: „Kedves Édes Apám! . . . semmiből egy ujj, más világot teremtettem; mind az, valamit eddig küldöttem, tsak kártyaház a’ toronyhoz képest.” A matematika történetének e kivételes pillanatában igen mélyreható, máig eleven kérdések serege született. Miként érthette meg a gondolkodó elme az euklideszi geometria 2132 éven át álló és minden bizonyítási kísérletnek ellenálló XI. axiómájának igazi valóját, nem az axiómát, hanem az egész axióma-rendszert emelve vizsgálódásainak körébe? Csupán szerencsésen megtalált logikai út vezetett a Tér abszolút iga% tudományához, vagy nagy szerepet kell tulajdonítanunk a lélektannak is? Befolyásolta-e az atyai kudarc és intelem a makacs fiút, Bolyai Jánost? Mi magyarázza, hogy Bolyai, Lobacsevszkij és Gauss csaknem egy időben közelítette meg az addig még nem is sejtett célt? És hogyan lehetett ily magasságokba emelkedni a kor kulturális, tudományos centrumaitól jóformán teljesen elzárva, magányosan, a terhes katonai szolgálat közepette?