Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt (Budapest, 1974)
József Attila
Hogy magas volt-e? Nem. A középtermetnél is valamivel alacsonyabb, vékony és hústalan. (A költők közül - akiket ismertem - alkata, nem a feje, leginkább Rilkére emlékeztetett.) A válla kissé csapott, de az arca - feje jelentékeny. Igen, ez az arc leköti a figyelmet. Nem sovány, mégis csontos. A szeme szembenéz; egyenes nézés, érzékeny emberé, ideges emberé... sokféle árnyalatra képes, de sohasem színészkedik, nem komédiás szeme. József Attila igaz ember. Ezt sugározza mélybe néző tekintete. Az arc megmintázása magán hordozza intelligenciáját, és elárul valamit, amit csak így fejezhetnék ki: a jó ízlést. Azt, amely a város peremén is, egy mosónő anya egyszobakonyhájában is vele születik az emberrel. Ez a megkülönböztető ízlés vezette a fiút - amikor még csak fiú volt - a szegénységen, küzdelmen, a számtalan akadályon és kilátástalanságon át, hogy elérje mai tartását és színvonalát. És az írása - a kézírása! Szemem a kézzel leírt verseire mered (mert az írógépe bizonyára szintén zaciban). Milyen tökéletesen kulturált, milyen szép arcú írás, milyen igényes, és mennyi tanultság is rejlik mögötte, hogy ezt a művelt betűvetést elérte. Már a harmadik Hercegovinát szívjuk el, és odaát, a kiadóhivatalban, még mindig nem intézték el a honoráriumügyét. Bosszantó. Karinthy Frici várt ilyen soká, nem is olyan régen, ugyanebben a szobában, az expressz-elintézésre. Ő akkor fel-alá rohangált a parketten, és azt süvöltötte (halkan!) íróasztalom felé: - Vidéki kis ország vagytok, édes egy Zsukám. De Attila nyugodtan ül, közönyt mutat, majd elővesz a zsebéből valamiféle folyóiratot, és abban elmerül. Én pedig még mindig figyelhetem, persze úgy, mintha itt sem volna. Most a kezét nézem. A kezét, amely oly jellemző minden emberre. Éppannyit árul el, mint az arc vagy az írás. Nos, Attiláé meglepő. Maga a kézfej széles, rövid és csontos, szinte megkeményedett és kérges, mint a kétkezi munkásé és 186