Diószegi András: Gábor Andor - Irodalomtörténeti Kiskönyvtár. Magyar Írók 2. (Budapest, 1966)

A moszkvai évek

ségnek a tényét, veszedelmes voltát. Egy al­kalommal Schöpflin Aladárral vitázik az „iro­dalmi költők és írók” és a „népi írók és köl­tők” kérdésében, s az alábbi, lényegre mutató konzekvenciára jut: „Költőket nem lehet zárt egésznek venni, ök is fejlődnek, változnak. Életük útjának szakaszai vannak. Van Babits Mihály költészetének olyan szakasza, amely nem mutat szakadékot Illyés Gyula vagy más haladó, harcos költők életének bizonyos sza­kaszával. S viszont úgy látszik, mintha Illyés Gyula most megindulna azon az úton, amely oda vezet, ahol már nem lesz különbség közte és Babits költői életének nem haladó, maradni és elmaradni készülő szakaszai között. Nem jó, hogy Schöpflin nem látja ezt. Mert ez hoz­zájárul ahhoz, hogy Illyés se lássa, Babits se lássa. Most mind a ketten a harmadik utat keresik. Pedig az hátrafelé vezet.” Gábor Andor szerkesztői, irodalomkritikai tevékenységének pozitív vonása az az igyeke­zet, amellyel a hazai szocialista irodalmi tö­rekvések, elsősorban József Attila költészeté­nek a problémáit megközelíti. József Attila emigrációbeli megítélését zavarja az 1951-es platformtervezet téves állásfoglalása; majd nehezítette József Attila párthoz való viszo­nyának a megromlása, s végül az a tragédia, amely a költő öngyilkosságához vezetett. Az Űj Hang, s személyesen Gábor Andor érdeme is, hogy bár hangot adott ellenérzéseinek is, elsősorban József Attilának a polgári iroda­lommal való kapcsolatai, Hatvanyéktól való anyagi függése miatt (Ige jutányos áron), - föl­148

Next