Diószegi András: Gábor Andor - Irodalomtörténeti Kiskönyvtár. Magyar Írók 2. (Budapest, 1966)
A moszkvai évek
ségnek a tényét, veszedelmes voltát. Egy alkalommal Schöpflin Aladárral vitázik az „irodalmi költők és írók” és a „népi írók és költők” kérdésében, s az alábbi, lényegre mutató konzekvenciára jut: „Költőket nem lehet zárt egésznek venni, ök is fejlődnek, változnak. Életük útjának szakaszai vannak. Van Babits Mihály költészetének olyan szakasza, amely nem mutat szakadékot Illyés Gyula vagy más haladó, harcos költők életének bizonyos szakaszával. S viszont úgy látszik, mintha Illyés Gyula most megindulna azon az úton, amely oda vezet, ahol már nem lesz különbség közte és Babits költői életének nem haladó, maradni és elmaradni készülő szakaszai között. Nem jó, hogy Schöpflin nem látja ezt. Mert ez hozzájárul ahhoz, hogy Illyés se lássa, Babits se lássa. Most mind a ketten a harmadik utat keresik. Pedig az hátrafelé vezet.” Gábor Andor szerkesztői, irodalomkritikai tevékenységének pozitív vonása az az igyekezet, amellyel a hazai szocialista irodalmi törekvések, elsősorban József Attila költészetének a problémáit megközelíti. József Attila emigrációbeli megítélését zavarja az 1951-es platformtervezet téves állásfoglalása; majd nehezítette József Attila párthoz való viszonyának a megromlása, s végül az a tragédia, amely a költő öngyilkosságához vezetett. Az Űj Hang, s személyesen Gábor Andor érdeme is, hogy bár hangot adott ellenérzéseinek is, elsősorban József Attilának a polgári irodalommal való kapcsolatai, Hatvanyéktól való anyagi függése miatt (Ige jutányos áron), - föl148