Diószegi András: Gábor Andor - Irodalomtörténeti Kiskönyvtár. Magyar Írók 2. (Budapest, 1966)
Bécs - írói pályájának csúcspontja
mór gyűlöletbe átváltó gúnnyal szemlél. A decemberi hideg alatt lapuló várost látja (Kályha mellett). Végigmegy a körúton, mely mintha egy nagy haláltánc panorámája volna: Napfény a hölgyek drága puccán Vakok vonulnak át az utcán. Monoklija sok cifra úrnak Az utcán át vakok vonulnak. Rajtuk gyűrött katona-rokk van, Előre nyúlt kezükben bot van, Minden lépésre jól ügyelnek, A fejük reszket, úgy figyelnek, A járda szélénél megállnak, Mint egy riadt nyáj, hangra várnak. (Déli korzó) Az Arany János-i klasszicizáló formaművészeten erőteljesen átüt a sanszon-forma, amelyet Gábor megfegyelmez, puritánabbra von, de egyben él is minden lehetőségével. A sanszonköltészet arzenáljából való tágas, gazdag rímelésű strófaszerkezetei nemcsak a bőséges lírai áradást, a gazdagon kiaknázható témákat alkalmasan egybefoglaló keretet biztosítják, hanem a hangnak azt a közvetlenségét is, amely a sanszoníró Gábor Andornak oly fontos kvalitása volt. Gábor - az európai forradalmi proletárköltészet példáját fölhasználva - sajátos, a nagyváros világából kinövő, a népköltészet elemeivel, hangjával gazdag formavilágot teremt. Ennek a formavilágnak éppoly fontos szerepe lesz József Attila kiteljesedő szocia68