E. Fehér Pál (szerk.): Lenin nemzedéke (Budapest, 1977)
E. Fehér Pál: Lenin nemzedéke (Előszó)
Tegyük hozzá - mert ez is az igazság része hogy Voronszkij sokszor tévedett. Például, jó szemmel vette észre a freudizmus erős hatását a kortárs munkásmozgalom értelmiségi rétegeire. Disputát kezdeményezett (A freudizmus és a művészet című tanulmányában), s miközben Freud tanai közül sok mindent okos, marxista alapozású bírálattal elutasít, a tudatalatti szerepét a művészetben felnagyítja, mi több: esztétikájának egyik alapjává teszi. (Érdemes lenne egyszer végigelemezni, hogy mi lehetett az oka annak a kísérletnek, mely a freudizmust a marxizmushoz kívánta kapcsolni. Korántsem csak Voronszkij törekvése ez, sok példát találhatunk erre a húszas évek cseh kommunista művészköreiben, s nálunk is, mondjuk, József Attilánál.) Ezek a tévedések azonban többnyire az első kísérletek, az útkeresés csaknem természetes kísérőjelenségei. Voronszkij - és az egész generáció - rengeteg új problémával találkozott. Űjra kellett értékelni az egész régi kultúrarendszert; felmérni a történelem örökségét; a forradalom hatása a világban nagyon különböző formákban nyilatkozott meg - s erre is reagálni kívántak. Mégpedig korántsem idézetek felfrissítésével — idézetek egyébként az idő tájt még alig akadtak -, s nem is a dogmák bástyái mögé visszahúzódva. Mihail Lifsic találó megjegyzése Lunacsarszkijról, vonatkozik Voronszkijra is és erre a nemzedékre általában: csaknem mindig jól, pontosan kérdeztek, a válaszaik azonban már jóval nagyobb hibaszázalékot tartalmaztak. Tudjuk viszont, hogy kérdezni sem könnyű dolog. Az egyik legfontosabb kérdés, amely 1917 októbere után nagyon sokszor elhangzott, a forradalom oroszországi gyökereire vonatkozott. A cél természetesen nem a forradalom valamiféle „nacionalizálása”, a szocialista forradalom internacionalista jellegének megtagadása. A szovjethatalom vezetői a világ forradalmait egységben látták, s minden tapasztalatra építeni óhajtottak. Közvetlen elődként az 1905-ös orosz forradalom mellett a Párizsi Kommünt emlegették. A forradalmi értelmiség azonban nem hunyhatott szemet a következő probléma fölött: a régi értelmiség haladó vagy viszonylag haladó rétegei vagy úgy kezelik a forradalmi mozgalmakat általában, mint az orosz nép természetétől idegen eszközt, vagy pedig az orosz anarchizmust, illetve a bolsevizmust igyekeznek összekapcsolni. Sőt: akadtak olyan álláspontok is, kivált a liberális polgári emigráció soraiban, amelyek az orosz forradalom önvédelmi háborújában az orosz birodalmi eszmények sikeres megvalósulását látták. Nem is jelentéktelen személyek, mint például a húszas évek legelején Alekszej Tolsztoj, úgy gondolkoztak: a cárizmus, romlottsága, népidegensége, korszerűtlensége okán képtelen volt az orosz nemzeti érdekek képviseletére, tehát a régi rend megdöntése szükségszerű volt, s lám, a forradalom képes xo