Eco, Umberto: A nyitott mű. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1976)
Bevezetés A nyitott mű című tanulmánykötet második kiadásához
máról” fogunk beszélni: vagyis mint szerves egészró'l, amely az előző tapasztalat különböző szintjeinek (eszmék, érzelmek, cselekvési hajlamok, anyagok, szervezési módozatok, témák, cselekmények, megszabott stíluselemek, invenciómozzanatok) összeolvadásából születik. A forma: a kikerekedett mű, egy termelés végpontja és egy fogyasztás kiindulópontja, amely - öszszeilleszkedve-mindig újra életre kelti, különböző perspektívákból a kiinduló formát. Olykor azonban a forma szinonimájaként fogjuk használni a „struktúra” kifejezést; ám egy struktúra nem azért forma, mert konkrét objektumot képvisel, hanem mert viszonylatrendszer, a különböző szintek (szemantikai, szintaktikai, fizikai, érzelmi szintek; témák és ideológiai tartalmak szintjei; szerkezeti viszonyok és a befogadó strukturált válaszának a szintje stb.) közötti viszonylatok rendszere. így tehát struktúráról fogunk beszélni forma helyett, amikor a tárgynak nem az egyedi fizikai állapotát akarjuk megvilágítani, hanem elemezhetőségét, azt, hogy viszonylatokra bontható fel oly módon, hogy elkülöníthető legyen benne a nyitott mű absztrakt modelljében ábrázolt műélvezési viszony típusa. És éppen azért redukálunk egy formát viszonylatrendszerré, hogy rávilágítsunk e viszonylatrendszer általános mivoltára és transzponálhatóságára: vagyis éppenséggel azért, hogy kimutathassuk az egyedi tárgyon egy általános „struktúra” meglétét, ami más tárgyakkal rokonítja. Mintegy a műtárgynak fokozatos kicsontozásáról van szó, előbb afféle strukturális csontvázzá redukálásáról, hogy kiválogathassuk ebben a csontvázban azokat a viszonylatokat, amelyek közösek más csontvázak részeivel. Végső soron tehát egy mű voltaképpeni „struktúrája” az, ami közös benne más művekkel, döntően tehát az, amit egy modell mutat. így 13