Eco, Umberto: A nyitott mű. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1976)
A nyitott mű poétikája
a Parenthese (Zárójel) - kötött tempójú ütemmel kezdődik, és hosszú zárójeles részletekkel folytatódik, amelyekben a tempó kötetlen. A részek összekapcsolásának a jelölése egyfajta szabályt ad meg (pl. Sans retenir, enchafner sans interruption stb. [visszafogás nélkül, megszakítás nélkül folytatni]). Mindezekben az esetekben - és ez csak négy példa a sok közül - tüstént szemünkbe ötlik a makroszkopikus különbség az effajta zenei kommunikáció és az olyanfajta között, amilyenekhez hozzászoktatott bennünket a zenei hagyomány. Elemi módon a következőképp fogalmazható meg ez a különbség: egy klasszikus zenei alkotás, egy Bach-fuga, Verdi Aidaja vagy Sztravinszkij Le Sacre du Printemps (Tavaszi áldozat) című művét a hangok olyan együttese alkotja, amelyet a szerző végleges és lezárt módon szervezett eggyé, s így nyújtott át a hallgatónak, vagy konvencionális jelek nyelvére fordított le, amely úgy vezérli az előadót, hogy az a lényeget tekintve híven reprodukálja a zeneszerző által elképzelt formát. Ezek az új zenei alkotások viszont nem zárt és végleges üzenetet tartalmaznak, nem egyértelműen szervezett formát nyújtanak, hanem a megszervezés különböző lehetőségeit, amelyek az előadó kezdeményezőképességétől függenek, és ennélfogva nem végleges művekként jelennek meg, amelyek megkívánják, hogy adott strukturális irányban éljék át és eszerint fogják fel, hanem mint „nyitott” művek, amelyeket az előadó fejez be akkor, amikor esztétikailag értelmezi.1 A terminológiai félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznünk: a „nyitott” meghatározás ezekre a művekre alkalmazva - még ha kiválóan megfelel is a mű és az előadó között meglevő, újfajta dialektika bemutatására, - e helyütt olyan értelemben veendő, amely lehetővé teszi számunkra, hogy elvonatkoztassunk e 26