Eco, Umberto: A nyitott mű. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1976)
A nyitott mű poétikája
A „nyitottság” kategóriáját valamennyi vizsgált jelenségben arra használtuk, hogy gyakran különböző szituációkat határozzunk meg vele, ám a vizsgálat tárgyává tett művek típusai összességükben is különböznek a posztweberniánus zeneszerzőknek azoktól a műveitől, amelyeket a bevezetésben vizsgáltunk. Kétségtelen, hogy a barokktól a jelkép mai poétikái felé haladva, egyre pontosabban vázolhattuk föl a nem egyértelmű kifejlettel bíró műalkotás koncepcióját, ámde az előző részben vizsgált példák olyan „nyitottságot” mutattak, amely a műélvező teoretikus gondolati közreműködésén alapszik, akinek ugyanis szándéka szerint kell interpretálnia egy már kész művészeti tényt, egy már strukturálisan befejezetté szervezett alkotást (még akkor is, ha úgy strukturálódik, hogy meghatározatlan módon lehessen interpretálni). Az olyan kompozíció viszont, mint Pousseur Scambija, továbbmegy ennél: míg a hallgató egy Webern-művet szabadon újraszervez, és a relációk valamely sorát élvezi a rendelkezésére bocsátott - és már tökéletesen kész - hanguniverzumon belül, addig a Scambibaa az előállítás és a manualitás oldaláról nézve is a műélvező szervezi és strukturálja a zenei gondolatmenetet. Közreműködik egy mű létrehozásában. Nem kívánjuk azt állítani, hogy ez a különbség minősíti a művet mint kevésbé vagy inkább érdekeset a kész művekhez képest: egész fejtegetésünkben különböző poétikákról van szó, amelyeket csak annak a kulturális szituációnak a szemszögéből nézve értékelünk, amelyet tükröznek, s amelynek részét alkotják, függetlenül e termékek mindennemű esztétikai értékelésétől; de nyilvánvaló, hogy egy olyan kompozíció mint a Scambi (vagy a másik három idézett mű) új problémát vet föl, és arra késztet bennünket, hogy a „nyitott” művek körében egy szűkebb kategóriát állít-39