Eco, Umberto: A nyitott mű. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1976)
A nyitott mű poétikája
bonthatóságával kapcsolatban (a könyvnek egységes tömbből mozgatható síkokká kell szétbomlania, amelyek újabb mélységeket teremtenek a hasonlóképp szétbontható és mozgatható, kisebb egységekre való szétszedés révén) az új, nem euklideszi geometriák univerzumát juttatja eszünkbe. Ezért aztán nem kell hozzá túlzott merészség, hogy a „nyitott” mű - s még inkább a mozgásban levő műpoétikájában, az olyan műalkotásban, amely a műélvezésben sohasem marad ugyanaz, elmosódott vagy pontos rezonanciákat találjunk a modern tudomány bizonyos tendenciáival. A korszerű kritikában már-már közhely a folytonos téridőre hivatkozni a joyce-i univerzum struktúrájának magyarázatakor; nem véletlen, hogy Pousseur, amikor kompozíciója természetét akarja meghatározni, „lehetőségmezőről” beszél. Két olyan fogalmat használ tehát, amelyeket a modern kultúra honosított meg, s ezért kivételes módon árulkodóak: a mező fogalma a fizikából való, s az egyértelműen és egyirányúan értett, klasszikus ok-okozat viszony megújított felfogását jelenti, erők komplex kölcsönhatását, események konstellációját, strukturális dinamizmust foglal magában; a lehetőség fogalma filozófiai fogalom, amely a modern tudomány egész tendenciáját tükrözi, a rend statikus és szillogisztikus látásmódjának az elhagyását, a nyitottságot a személyes döntések sokoldalúsága felé, az értékek helyzetisége és történetisége felé. Azt a tényt, hogy egy zenei struktúra nem határozza meg többé szükségszerűen a szukcesszív struktúrát - vagyis azt a tényt, hogy amint már a szeriális zene esetében is, függetlenül a mű fizikai mozgási kísérleteitől, nem létezik többé tonális központ, amely megengedi, hogy a zenei folyamat szukcesszív mozzanatait előzetesen megszabott premisszákból vezessék le 46