Egri Péter: Álom, látomás, valóság. Az újabb európai regényirodalom álom- és látomásábrázolásának művészi szerepéről (Budapest, 1969)
I. Álom, látomás és valóság viszonya az 1848 utáni művészetben
A fasizmus elleni tiltakozás Kosztolányi pályájának utolsó szakaszán kezdte a lehetőségből kibontani a valóságot: S ne a törtet tekintsd és csonka részét de az egész nem osztható egészét — hangzik a Kétségbeesés ellentétele a Számadásban. A megszaporodott számú szenvedők megnövekedett kínjával való azonosulás mind szenvedélyesebb vágya természetesen nem hozhatott egy csapásra, minden területen teljes változást. Az egész megragadására irányuló törekvés, a szenvedőkkel való azonosulás itt még általános és elvont formát ölt („ki senkié sem, az mindenkié”), és a Számadás-kötet olyan darabokat is tartalmaz, mint az Esti Kornél éneke, s mint maga a Kétségbeesés című vers. Azt a vitát, hogy Kosztolányi emberi-költői magatartásának megváltozása meddig jutott volna el, eleve elvágta a halál. De a változásnak az életmű logikájából következő szükségességét József Attila Kosztolányinak még leginkább nihilista verseiben is megérezte: „Kosztolányi gazdag művészete ... mégis társadalomalkotó erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, akik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják »ezt a nagy világot, mint a dióhéjt«, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez — hiszen alkot — Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható. Talán Kosztolányit is elvezérli latin világosságú értelme a társadalmi elvben felfogott igazságig, mely a gyermeklelkű költőt férfivá avatja napjainkban.”12 A valóság széttöredezettségét e kor legnagyobb összefoglalói, Ady Endre és József Attila is ábrázolták. Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma, 37