Eisler, Hans: A zene értelméről és értelmetlenségéről. (Válogatott írások) (Budapest, 1977)
Hanns Eisler - a szereksztők utószava
tek úttörő kísérleteket arra, amit Eisler kezdeményezett. Aki a marxista zeneesztétika kialakulásának és fejlődésének valóban tudományos hitelű történetét megírja, számolnia kell az elméleti fejlődésvonalnak ezzel a többrétegűségével, mint ahogyan nem lesz figyelmen kívül hagyható az a tény sem, hogy az elméleti genézis és fejlődés nem vegytiszta ideológiai közegben játszódik le: gazdag az átmeneti jelenségekben, teoretikus próbálkozásokban a marxista módszer olyan elsajátítására és alkalmazására is, amely nem mindig és nem mindenkinél járt és jár teljes eredménnyel. Az eisleri pozíció helyének meghatározásában ezért nem elhanyagolható körülmény az ún. frankfurti iskola néhány képviselőjével, a zenefilozófus Th. W. Adornóval és az irodalomesztéta W. Benjáminnál való ideiglenes és részleges együttműködés; a legfontosabb mindamellett az az életre szóló eszmei közösség, amely 1926-tól kezdve Bertolt Brecht és Hanns Eisler között kialakult. Nem itt a helye részletesen elemezni ennek a brechti— eisleri esztétikai álláspontnak mibenlétét, nézetrendszerré válásának okait, motívumait és következményeit; be kell érnünk annak nyomatékos megállapításával, hogy baloldali elkötelezettségű, a forradalmi munkásmozgalomhoz és annak ideológiájához, a marxizmus—leninizmushoz teljes tudatossággal kötődő, a művészeti avantgarde tendenciákat fokozatosan a szocialista humanista, realista művészet irányába megszüntetve megtartó német művészek jellegzetes „művészesztétikájáról” van szó Brechtnél is, Eislernél is. Ha úgy tetszik: egyfajta ars poeticáról, csakúgy, mint Gorkijnál, Aragonnál vagy akár a mi József Attilánknál. Értelmetlenség volna tagadni, hogy a marxista gondolati igény elméleti megnyilatkozásaiban hangsúlyeltolódásokat is létrehozott; de nem kevésbé értelmetlen ezeket akár pozitív, akár negatív előjellel kinagyítani, abszolutizálni, az ars poeticák marxista értelmi konvergenciáját ta-344