Eszláry Éva: A quattrocento szobrászata - Művészettörténet 28. (Budapest, 1961)
Jtveneszánsznak, újjászületésnek nevezik évszázadok óta a művészet fejlődésében az 1400-as évekkel (quattrocento) bekövetkezett fordulatot. Az antik művészet újjászületésének. Ha ezen azt értjük, hogy az újkor hajnalának a valóság felé forduló embere az ókor hasonló felfogású művészetében keresett példaképet az őt körülvevő világ művészi ábrázolásához, akkor ma sincs okunk, hogy ezt az elnevezést helytelennek tartsuk. Talán a képzőművészet egyik ágára sem olyan találó ez a szó, mint éppen a szobrászatra. A quattrocento építészetének formáit közvetlenül befolyásolták a kornak az ókorétól eltérő életviszonyai. Festészete az ókorban nem ismert új problémák megoldásának jegyében indult fejlődésnek. Szobrászata azonban a valóság ábrázolásában az antik tökéletesség újjáteremtését tűzte ki céljául, s legnagyobb dicsőségének tartotta, hogy ezt elérte. Vasari a reneszánsz művészetének első, közel egykorú történetírója így méltatja Donatello!} a quattrocento legkiválóbb szobrászát: „Művei bájosság, rajz és jóság dolgában olyan kiválóak voltak, hogy mindenki véleménye szerint jobban megközelítették a görögök és rómaiak kitűnő munkáit, mint bárki másé, aki valaha alkotott.” A középkor szobrászata az építészet szolgálatában állt. A román stíluskorszakban éledt fel a plasztikus ornamentikából a dombormű, a gótikában pedig, főleg a kapubélietek pillérein, megjelent a fal síkjából teljesen kiszabadult szobor. A szobrászat ekkor — mint a többi művészetek is — elsősorban a vallás szolgálatában állt, és ha a vallási eszméket legtöbbször az ember alakjának ábrázolásával fejezte is ki, szemléletében elvonatkozott a valóságtól. A gótikus szobor nem az ember testi és lelki realitásának megjelenítője : nem szilárdan állni, inkább lebegni látszik, teste nem 1* 3