F. Várkonyi Zsuzsa (szerk.): Baj van a gyerekemmel (Budapest, 1977)
T. Halász Anna: A különleges tehetségű gyerekek nevelése
gagyogása. „Nyolchónapos koromban ejtettem ki az első szót, s így — Ejj-szi. Édesanyám határtalan büszkeségére az ő neve volt az első szó a számban... Ha említett, mindig ugyanaz az anyai gőg és büszke önteltség jelent meg az arcán. Ebben benne volt, hogy még soha ily korán gyermek meg nem szólalt, s még soha így gyermek nem ragaszkodott anyjához, mint az ő gyermeke hozzá.” Nemegyszer tapasztalhatjuk, ahogy a szülők szinte egymással versenyezve, egymást túllicitálva sorolják, mi mindent tud már gyermekük. És titokban erősen szoronganak, ha úgy látják, hogy a kicsi elmaradni látszik a vélt fejlődési normáktól. Idővel, a gyermek növekedésével párhuzamosan, mindinkább háttérbe szorulnak e fantáziáit vágyak. A kisgyermeket óriási feladatok elé állítja a mindennapi élet. Meg kell tanulnia az együttélés bonyolult szabályait, mint például a tisztasági szokásokat, az önálló öltözködést, a szófogadást. A szülő, aki vágyaiban egy különleges gyermek képét dédelgette, a valóságban annak örül, ha gyermeke az őt körülvevő környezetbe sikeresen beilleszkedik. A valódi elvárás tehát a sikeres, mind zökkenőmentesebb alkalmazkodás. A szülő azt a viselkedést jutalmazza, mely a beilleszkedést segíti és gátolja, sőt bünteti az átlagtól elütő, a többséget nem követő magatartást. Ügy tűnik tehát, hogy a „hosszútávú” vágyak és a valóságban próbára tett elvárások ellentétesek. Ez az ellentét annál élesebb, minél nagyobb fontosságot tulajdonít a szülő az átlagos, a konformis viselkedésnek. Az ún. kreativitásvizsgálatokból tudjuk, hogy csak 126