Fajcsek Magda - Szende Aladár: Miről vallanak a magyar szavak? (Budapest, 1966)
IX.
IDŐSZÁMÍTÁS A filozófus számára az idő a térrel együtt az anyag mozgásának objektív mértéke. így beszél tehát: „Minden, ami létezik, szükségképpen térben és időben létezik.” A valóság egymás után következő mozzanatainak összefüggésében a hézagtalanság és a megszakítottság együttes kerete. Megragadó képszerűséggel fejezik ki ezt a kettősséget a költők is! Csak az Értelmező Szótár idézeteiből sorakoztatjuk föl: S szólj erősen, lantom, hogyha Már utolsó e dalod ... Zengjék vissza, az időnek Bércei, a századok. (Petőfi Sándor) Az örök idő halk lépte kopog. (Vajda János) Én, költő, az időre dörgök, Hogy ne rohanjon. (Kosztolányi Dezső) Az idő lassan elszivárog. (József Attila) A költő persze szubjektív módon ítéli meg a létnek ezt az örök kategóriáját is. De szubjektívan ítéli meg a nyelvet alakító ember is, a végtelent praktikus darabokra törve. Nem csoda, hiszen az időbeosztáson sok minden fordul meg, s az időelemző — a normás — hivatásbeli munkája az, hogy megállapítsa: mennyi kell az örökkévalóságból ennek vagy annak a munkafázisnak az elvégzéséhez. A sportembernek a legfontosabb mércéje az időeredmény; igen bosszantja, ha időhátrányba kerül, s sokszor folyamodik az ellenfél bosszúságára az időhúzáshoz; a sakkozó pedig néha időzavarba kerül. 174