Fajcsek Magda - Szende Aladár: Miről vallanak a magyar szavak? (Budapest, 1966)

I.

egymással. Nyelvünk a vérrel jelzi a testi folytonosság té­nyét, akárcsak a latin (consanguineus) vagy a német (Blut­­verwandtschaft), míg az orosz a közös törzset, azonos nemzet­séget emeli ki rodsztvennyik szavával. A testvérség megnevezésére a vér szó mellé a test társult efféle összefüggésekben: „Tekintve nagyságod a mi idvezítő hitünkhöz való kötelességét, melly nagyobb a test és vér atyafiságánál” (Bőd Péter); „Akik azon egy nemzetségből valók és egymáshoz vérrel foglaltattak, egyeknek és egy test véreknek mondatnak” (Comenius). A szókapcsolatból aztán összetett szó lesz, de még nem önállósodik, hanem jelzőül áll: „Én is azon hazának fia és Nagyságodnak egytestvér attyafia vagyok” (a XVII. sz. végé­ről). Még a XVIII. században is ezt a jelzői szerepét őrizte meg Csokonainak ez a két nagyszerű sora: Kárpitja alól a kék reménységnek A testvér esülagok mosolyogva égnek. Itt már átvitt használatban fejezi ki a testvér fogalom az együvé tartozást és a meleg, belső, érzelmi rokonságot. Ma költőinek tartjuk jelzői használatát, hiszen elég régóta ön­álló főnév. „. . . nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók” — olvassuk Vörösmartynál a romantikus humanitásban fogant sorok között; a szocialista József Attila pedig ezzel a szóval nagy erejű eszmei közösséget fejez ki ebben a felkiáltásban: ,,Testvér, segítsd a lebukottakat!” És az egykori melléknévből vált főnév újabb melléknévi alakjával így: S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit. ( Ars poetica) 16

Next