Forgács László: Ünnep után. Petőfi Apostola és a Márciusi Ifjak világnézete (Budapest, 1960)
VI. A gondolati költemény
Nagy a különbség az egzaltált alanyiságú és a tárgyias, a valóság egészét adekvátan tükröző líra között. De Az apostol költőjének romantikus lírája mégis — ellentmondásosan — az eljövendő proletár költő művének őse. Az a felfokozott személyesség, az a hangulatfestő evokáció, ami a fékevesztett átkozódásban tör ki Szilveszterből: a reális tájékozódás küszöbére elérkezett romantika végüzenete. A válság-szemléletnek megfelelő líra azokkal a kérdésekkel küszködik, amelyekre a célt és utat látó biztonságával majd József Attila felelhet meg. Petőfi szakozatlan, rímtelen jambikus szabadversében megjelenik a nagyváros nyomorgóinak és éhezőinek lelkületébe oly jellemző fénnyel bevilágító szociális irányoltságú hasonlat: a társadalmi egyenlőtlenség, mint érzéki indítású kép. De ez a kép Petőfinél a látnok megsejtve-tudása csupán. Illusztráció a plebejus hős stratégiai szemléletéhez — de még nem lehet, mint majd József Attilánál, a teljes nemzeti-társadalmi valóság pontos, tárgyilagos és fegyelmezett verseléssel kifejezett érzéki és gondolati lényege. Az apostol líraiságának korváltó természetét az is mutatja, ahogyan a főtörténetben elszaporodnak a Világos utáni lírai fejlődés jellegzetességei. A pesszimista-irracionalista hangulat lírai festésében például elegyedik az érzéki kép (a fa), a reflexiós gondolatiság (az élet célja) és a szimbolika (a szerelem istenasszonya): „Isten veled hát, lelkem lombja te, Kit rólam lesodort a vész; Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem ? Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa? S hová sodort el a vihar? Hol foglak föltalálni téged Habár elhervadottan is, Hogy életemnek maradékát Szent romjaidnál kisóhajtsam!... 15 Ünnep után 225