Forgács László: Ünnep után. Petőfi Apostola és a Márciusi Ifjak világnézete (Budapest, 1960)
VI. A gondolati költemény
Gondolati költőiségével Az apostol szerzője is elvonatkoztat. De a forradalmár demokrata még akkor is, amikor közvetlenül nem reális távlatból szemléli hősét, nem az ember-eszmény egyik alakzatát, hanem a nemesi korszak plebejus értelmiségi forradalmárának eszményét látja benne. A kudarcból, a nép pálfordulásából, az elszigeteltségből nem az örök történelmi körforgásra, nem az ember sorsszerű tragédiájára következtet. Ellenkezőleg! Kiűzetéséből az adott, meghiúsult küzdési mód jobb harcmodorral való felcserélésére, a fokozatos, felfelé törő progresszióra, s a tett közben magám maradt, korán érkezett forradalmárnak bukásában is lázadó tragédiájára következtet. A stratéga Petőfi még nem érkezhetett el a romantikus kiábrándulástól ahhoz a realisztikus dezilluzionáláshoz, amelyhez — gondoljunk pl. a londoni színre — a vesztett illúziók, a tört remények drámaköltője Világos után elérkezett. Nem lelheti meg tragikus története számára a drámai gondolati költeménynek Mickiewicztől, vagy Madáchtól kimunkált műfaját. De ezt Petőfi épp azért nem teheti meg, mert még küzdhet a nép diadaláért. S ezért: az a gondolati költészet, amelyet e művében ragyogtat fel a magyar forradalmi demokrácia költője, kimagasló, nagy teljesítmény. Kulcsmű. Világokat köt össze és kapukat nyit meg. Híd Csokonai és Jókai, Vörösmarty és Vajda, Ady és József Attila között. Valami lezárul Az apostollal irodalmunk történetében: a naiv költői népi epika lehetősége. És valami új kezdődik ezzel az útkereső alkotással: megszületett az úri Magyarország ellen lázadó tudatos költészet igénye. A tett közben elszigetelt forradalmár tragédiáját gondolati költészetével először ábrázoló Petőfi művének ez a legfőbb, el nem évülő irodalomtörténeti jelentősége. 1957—1959. 238