Fügedi Erik: Uram királyom… A XV. századi Magyarország hatalmasai (Budapest, 1974)
A főurak
Garaiakkal Szegeden kötött egyezménnyel kívánta biztosítani. Az „adok, hogy adj” elv alapján a királyválasztó gyűlés azután Szilágyit választotta meg kormányzóvá öt évre, az akkor 13 éves Mátyás mellé. A fó'úri politika lépései világosak: Hunyadi János azért lett kormányzó, mert az országnak nem volt királya; a kormányzói intémény arra is jó lehet az adott körülmények között, hogy a szegedi egyezményt (értsd: a fó'urak tényleges hatalmát) garantálja. Ezt a politikai helyzetet látva, önkéntelenül is az juthat eszünkbe, hogy Zsigmond óta semmi sem változott, a Garaiak most is a siklósi egyezmény receptjét szerették volna alkalmazni. Mátyás esetében a recept nem vált be. Hat esztendő alatt - amire mindig keserűen gondolt vissza - érvényt szerzett saját akaratának. A főurak már egy év múlva látták, hogy a királlyá választott fiatalember veszedelmet jelent uralmukra, Garai László, a nádor és Újlaki Miklós, az erdélyi vajda ismét régi receptet vett elő: felajánlotta a magyar koronát Frigyes császárnak, akiről már évtizedek óta köztudomású volt, hogy vágyik rá. Szabályos csatában kellett őket leverni és méltóságuktól megfosztani. Aztán Frigyes utolsó magyarországi támaszát, Giskrát kellett szívós harcban kifüstölni, és végül - a győzelmek ellenére - megegyezni vele, nagybirtokossá tenni a Felvidéktől távoli Arad megyében. Mindez a török elleni harc közben történt, s a fiatal király hihetetlen energiáról tett tanúságot. A legnehezebb éveknek 1464-ben, a fehérvári ünnepélyes koronázással mégis vége szakadt, ettől kezdve Mátyás központosított monarchiát akart létrehozni. Ilyen törekvésekkel a nyugat-európai királyságokban már korábban is találkozunk, s az eljárás lényegében mindig egy és ugyanaz volt: az uralkodó alkotmányos változtatásokkal háttérbe szorította a régi arisztokráciát; tanácsosait, államférfiad: és diplomatáit a polgárság köréből válogatta ki, és - erős hadsereget szervezve - valóban maga gyakorolta a hatalmat. Az arisztokrácia tagjai általában alkalmatlanok voltak a központosított állam kialakítására, s ezt még inkább elmondhatjuk az immár ötven esztendeje a hatalom tényleges birtokában levő magyar főurakról, akik - ismét Piccolominit kell idézni - „már Lajos és Zsigmond királyt is nehezen szenvedhették”. Áttekintve a Mátyás uralma (1458-1490) alatt országos méltóságot viselők névsorát, azt látjuk, hogy rengeteg új család tűnik fel, a 20 régi mellett 39 új nevet találunk, s ez annyit tesz, hogy a szereplő családok kétharmada még nem viselt bárói tisztséget a század folyamán. A személyeket figyelembe véve, az arány már kissé megváltozik, mert az újak közül csak öt család ad két-két bárót, a régiek közül viszont csak öt olyan van, amelyből egy ember visel méltóságot. Még inkább megváltozik a kép, ha a méltóságviselők alcsoportjait is tekintetbe vesszük, mert azt kell látnunk, hogy az új családok tagjai elsősorban a kormányzati alcsoportban voltak döntő többségben, velük szemben a bíróiban változatlanul a régi családok voltak fölényben, az udvari méltóságokban pedig egyforma arányban osztoztak a régiek és újak. Az elmondottakból az már világos, hogy nem tervszerűen átgondolt és végrehajtott centralizációról van szó, hanem a mindenkori politikai erőviszonyoknak meg-184