Fügedi Erik: Uram királyom… A XV. századi Magyarország hatalmasai (Budapest, 1974)
Az ország
venni a Szentföldet. De a XV. századra ez az erő és tekintély elfogyott. Schlick Gáspár, III. Frigyes császár kancellárja már 1443-ban megírta a törökellenes hadjárat szervezésével megbízott pápai követnek, Cesarini Julián bíborosnak, hogy az európai uralkodók törökellenes összefogása reménytelen kísérlet, a velenceiek sem fognak gályákat küldeni a tengerszoros lezárására, pedig nekik érdekük lett volna a török terjeszkedésének megakadályozása. I. Ulászlónak a várnai csata előtt Skander béghez írt levele mutatja, hogy a külföldi segítségben bízó magyar király keserű magára hagyatottságot érzett. Ugyanezt érezhette Hunyadi János, aztán Mátyás, és végül Mohács előtt II. Lajos. A „keresztény” közösség már nem volt élő erő. Önkéntelenül is felmerül a kérdés: nem kellett volna-e belátni a reménytelenséget, mint ahogyan Nándorfehérvár árulói tették? Nem kellett volna-e „reálpolitikusan” megpróbálni kiegyezni a törökkel? Ez a gondolat a történeti irodalomban is felmerült, de a kor magyarjától teljesen idegen volt. Vegyük csak sorra a kor magyarjait, legfontosabb ismérvük, társadalmi helyzetük szerint. A papságnak, lett légyen bíboros érsek, egyszerű plébános vagy szerzetes, még gondolnia sem lehetett a törökkel való egyezkedésre. Nemcsak azért nem, mert ez halálos bűn lett volna, hanem azért sem, mert a török is meg volt róla győződve, hogy ő az „igaz hit” egyedüli birtokosa, a keresztény képeket és szobrokat „undok bálványoknak” minősítette, és - bár a krisztusi tanokat tisztelte - a papokat mélységesen elítélte. Egyházinak igazán nem volt mit keresnie a törökök között. Az uralkodó osztály véleményét Vitéz János püspök tollával Hunyadi János foglalta össze 1450-ben, a pápához írt egyik levelében. „Ha jól emlékezem, immár száz esztendeje ólálkodnak Európa körül a törökök ellenséges, Istenre-emberre acsarkodó fegyverei. Villámgyors egymásutánban igázták le Görögországot, Macedóniát, Bulgáriát, Albániát, mérhetetlen pusztulást hoztak sok-sok földre, melyek emléke s említése egyaránt fájdalmas, és gőgösen kigúnyolva romba-gyászba döntve, szolgaságra taszítva, vallásukból kiforgatva őket, idegen hitet, idegen erkölcsöt, idegen törvényt és a hitetlenek nyelvét kényszerítették rájuk. Sem Isten, sem ember jogait nem kímélték; nem hagytak érintetlenül semmit, ami kardélre hányható, megfélemlíthető, felperzselhető vagy szolgaságra vethető volt, ahová betették a lábukat, mindent meggyaláztak.” Az uralkodó osztály többi tagja is meg lehetett, sőt meg is volt győződve arról, hogy nemesi kiváltságai, nemzedéken át szerzett és megtartott birtokai, ezekkel együtt hatalma menthetetlenül veszendőbe megy, a legjobb esetben puszta életét tarthatja meg. Nem volt véletlen, hogy Szászsebesen is egy nemes tartott ki végsőkig a törökkel szemben, és az sem, hogy Kinizsi olyan kegyetlenül bánt el az árulókkal. De talán a hatalomból kisemmizett osztály tagjai, a jobbágyok, akiknek nem volt vesztenivalójuk, talán ők mégis hajlandók lettek volna megalkudni új uraikkal. Érvelés helyett vegyük elő ismét György fráter könyvét, és lapozzunk bele abba a fejezetbe, amelyben a török rabságban levők sorsát írta meg. 30